A családi pipa

Egészen kicsi az a pipa. Dohány is alig fér bele, jobbára csak a füstnek van benne hely.

– Épp elég, ami belefér! Miért kell állandóan soknak lennie, akár a dohánynak, akár másnak? Miért kell az a „sokság”?

– Mert telhetetlenek vagyunk?

– Vagy pedig, mert egyszerűen csak félünk. Emlékezz csak, mindig azt mondták az öregek, hogy „csak az a tiéd, amit megeszel!”, ugye, így volt?

– Így. Mióta akar az ember sokat?

– Nem is ez a kérdés, hanem az, hogy miért? Mert kényelmes. Szeretünk kényelemben élni, szeretjük, ha nem kell sokszor tömni a pipát, mert az úgy sokkalta kényelmesebb.

– Akkor kevesebbet kell mozogni. Éppen ma figyelmeztetett valaki, hogy nem kell mindig tenni valamit, a tétlenség, a mozdulatlanság, az unalom ugyanúgy része életünknek, ugyanolyan fontos, ugyanolyan értékes, mint bármilyen mozdulat vagy tevékenység.

– Értem. Tehát, amikor a lábon támasztott, hatalmas tajtékpipát naphosszat pöfékelték az öregek, a ház előtti lócán ücsörögve, tulajdonképpen a „tevékenytelenséget” élték. Vajon mi miért nem tudunk „tevékenytelenek” lenni?

– Mert ezt várják tőlünk, hogy tegyünk valamit, hogy sose tétlenkedjünk, hogy mindig történjen valami, hogy mozgásban legyünk, mert az élet folyamatos mozgás.

– És folyamatos változás. Néha mozgunk, néha nem. Néha valamiben vagyunk, néha a semmiben.

– Elhíresztelték, hogy a semmi rossz, meg hogy a semminél még a legkisebb valami is sokkal jobb.

– Valójában, élvezhető a semmi, élvezhető az unalom. Azt is hallottam, hogy az unalom voltaképpen nem más, mint az elégedettség.

Hangos hümmögéssel nyugtázta gondolatmenetét és az utolsó megállapítást. Rögtön meg is tömte az apró pipát egy csipetnyi unalommal, s komótosan elpöfékelte a tétlenséget.