Méretes, fekete foltot cseppentett a tinta a papírra. Az ecset vizes szőre képtelen volt megtartani a sötét folyadékot, túlhígulva aztán engedett a kérlelhetetlen erőnek, s a nehézkedés és a szabadesés írott és íratlan törvényeit követve a fehér rizspapírra koppant.
A férfi szomorúsággal vegyes élvezettel nézte, ahogy a tinta beszívódik és szétterül, különleges ábrát alkotva a fehér papíron, amely teljesen elhagyva magát, mindennemű cselekvésre felhatalmazta a folyadékot sápadt testén.
– Ez olyan, mint, amikor képtelen vagyok visszafogni magam, mint, amikor elönt a düh. – gondolta. Érzelmeim is talán túl vannak hígulva, s nem képesek lelkem ecsetjében megmaradni, így aztán kicsöppennek belőlem.
– Na jó, – ismerte be – valójában rázom én azt az ecsetet, mert szeretem látni, ahogy a belőlem felbuggyanó fekete indulatlé szétfröccsen, és foltot hagy. Igen, mert nem akarom, hogy rajtam hagyjon foltot! – vitatkozott önmagával gondolatban.
Szinte lélegezni is elfelejtett eközben, s már arra is alig emlékezett, mit is akart valójában festeni. Egy pillanatra úgy érezte, ez az örökkévalóság, ahogy visszatartott levegővel, kiürült elmével bámulta a pacát, s mindeközben érzései, gondolatai is megpihentek vele együtt.
Ez volt a teljes feloldódás a semmiben, a hatások nélküli világban, a Nirvánában, a Mennyországban, a teljes átadásban. A Legfennebb Létezőben való egyesülés boldogsága volt ez, a valódi megváltás, felemelkedés.
– Ó, bár tudnám magamat megőrizni ebben! Amikor meghalok, ez legyen létezésem folytatása! – fohászkodott némán.
Ezzel mindjárt vége is szakadt a teljesség állapotának, s elméjében újra megindultak a gondolatok, s érzéseit alkotó része is újra munkába állt. Örvendezve és mosolyogva mártotta az ecsetet újfent a tintába, s miközben szájában ízlelgette az elfeledett, s most megkerült gondolatot, komótos mozdulatokkal edzette eszközét a tintakövön.
– Feketerigó! Feketerigó! – harsantak fel gondolatai. Látta maga előtt kedvenc kis madarát, ezt a remek dalnokot, a sötétség elűzőjét, aki oly sokszor segítette túl a nehézségeken gyermekkorában, s aki oly sokszor örvendeztette meg hűs hajnalokon. Amikor a feketerigó dalol, vége az éjnek, s minden ártó, gonosz lény visszabújik oda, ahonnan evilágra merészkedett. A létezés törvénye szerint átjöhetnek, s kedvükre szórakoztathatják magukat, ehetik félelmét az itt lakóknak, de aztán az ébentollú madár füttyére haza kell takarodniuk.
Hányszor álmodta ugyanazt a borzasztó történetet, hogy sötét éjjelen, valamiféle rozoga függőhídon menekül az őt üldöző boszorkányszerű rémek elől, akik persze nem is futnak, hanem repülnek felé, hogy hosszú karmaikkal és hegyes fogaikkal szétmarcangolják testét, s elfogyasszák azt. Többnyire hangos üvöltéssel felriad álmából, mielőtt beérnék őt a visszataszító külsejű szörnyetegek, de előfordult már, hogy sebet ejtettek rajta, egy alkalommal pedig, amikor éppen nagybetegen, 40 fokos lázban és önkívületben, szinte halódva feküdt egy ázsiai kolostorban, egy buddhista elvonulás közepette, ezek a lények teljes egészében szétmarcangolták, és testének minden egyes mócsinggá tépett darabját magukba tömték, megették, majd jobbra-balra dőlve mély álomba merültek. Furcsa volt, hogy ezt mindeközben kívülről szemlélte, mintha éppen csak arra járt volna, és semmi köze sem lenne az egészhez.
Aztán a rémes szörnyek magukhoz tértek, és kiokádták magukból, a meg sem rágott darabokat, a vért és mindent, ami egykor egy emberi lény teste volt, az ő teste. De nemcsak azt. Hozzáhánytak még számtalan színes valamit, állagukat nem lehetett megállapítani, valahogy a fény és a folyadék közötti halmazállapotú anyagnak tűnt mindenik. A kiöklendezett hús, vér és a színes valamik, akár a szétszóródott higanycseppek, egymás felé közelítve összekeveredtek és eggyé váltak, hogy aztán felvegyék egykori testének alakját. A színes valamik beragyogták testét, mintegy szivárványszerű fényburok vették körbe és járták át egyszerre. Ekkor egy feketerigó röppent mellé, s sárga csőréből, füttyszóval az ő lelke áramlott testébe. Ő meg, aki mindezt végignézte, hirtelen visszaköltözött ebbe a pompás, ragyogó, színes fényű testbe.
Többre nem emlékszik, mert ezután hirtelen felébredt. A három napig tartó szenvedésteljes, haldokló betegség egy szempillantás alatt eltűnt, s ő kipihentnek és frissnek érezte magát, ami persze nem volt igaz, mert amikor magához tért és felült az ágyban, a kisasztalon rá váró rizst csak erőlködve tudta szájához emelni, annyira gyenge volt. De minden falattal egyre erősebbé és erősebbé vált, majd úgy érezte, hogy mehetnek is odébb vinni a Himalája legközelebbi vonulatát.
Furcsa egy álom volt, és még furcsább volt az, ahogy mindez véget ért, az álom és a betegség varázsütésre elmúlt, s ő százszorta jobban érezte magát, mint annak előtte. A feketerigó járt egyre csak eszében, már korábban is mindig valami melegséget érzett, amikor meghallotta énekét, vagy valaki kimondta a szót, hogy feketerigó. Ám most már valamiféle értelmet nyert ez a tudatlan misztikum, elsőkézből tapasztalta meg a madárkához fűződő, a hagyománykincsben fellelhető minőséget.
– Olyan, mint a holló, csak kisebb meg tisztességesebb. Ez is átjár a világokon, átviszi hátán az elhunyt lelkét, nem lop, nem eszik dögöt, szép a hangja.
Határozott mozdulattal illesztette az ecsetet a papírra, s egyben meg is indította rajta, s gyönyörködve figyelte, ahogy a fekete vonalak képet képeznek a képzeletből és képességből. Szinte alig tudta abbahagyni a festést, mindig akadt valami újabb ötlet, ami hatott rá.
Aztán végre elkészült a madár, fekete tintatollát hirtelen megrázva elvált a rizspapírtól, s hangosan füttyögve kirebbent az ablakon. – gondolta, majd halk szóval hozzá tette, ez olyan örkényes volt.
Mosolyra húzódott szája, majd a tintakőre tévedt pillantása. Imádta, ahogy az előző festésből megmaradt, kőre száradt, megrepedezett tintaréteget pár csepp vízzel és az ecset körkörös, dörzsölő mozdulataival életre keltette.
– Ez meg olyan, mint a bennünk rejlő képességek. – folytatta az elmélkedést.
– Ki tudja, mi van belénk száradva, miféle tintával, s hány réteggel jövünk e világra? Ki tudja, mikor s hogyan találunk ecsetet és vizet, ha találunk egyáltalán, hogy használhatóvá tegyük rejtett tinta-tudásunkat?
– Érzelmeinket, ha víznek vesszük, s a fekete festéket a tudásnak, akkor össze is áll a képlet: érzelmek kellenek ahhoz, hogy a tudás használhatóvá váljon.
– No meg az ecset, ugye. De vajon mi lehet az ecset egyezője?
– A munka a dörzsölés, a cél a kép maga, de mi a fene lehet az ecset? Dörzsölöm a valamivel a rejteki tudást, amelyet érzelmeimmel itattam át. Ecset, ecset, mi vagy te? Ecset …
Maga elé dörmögött, majd hamarosan hangosan felszisszent: – A szándék! Az ecset a szándék!
Örvendezett, miközben újabb papírt helyezett a filcre, gondosan, a rizslapot szögletes súlyokkal kisimítva készítette elő az üres felületet a következő teremtménynek.
– Te vajon ki leszel? – morfondírozott félig hangosan.
