Méretes, fekete foltot cseppentett a tinta a papírra. Az ecset vizes szőre képtelen volt megtartani a sötét folyadékot, túlhígulva aztán engedett a kérlelhetetlen erőnek, s a nehézkedés és a szabadesés írott és íratlan törvényeit követve a fehér rizspapírra koppant.
A férfi szomorúsággal vegyes élvezettel nézte, ahogy a tinta beszívódik és szétterül, különleges ábrát alkotva a fehér papíron, amely teljesen elhagyva magát, mindennemű cselekvésre felhatalmazta a folyadékot sápadt testén.
– Ez olyan, mint, amikor képtelen vagyok visszafogni magam, mint, amikor elönt a düh. – gondolta.
– Érzelmeim is talán túl vannak hígulva, s nem képesek lelkem ecsetjében megmaradni, így aztán kicsöppennek belőlem.
– Na jó, – ismerte be – valójában rázom én azt az ecsetet, mert szeretem látni, ahogy a belőlem felbuggyanó fekete indulatlé szétfröccsen, és foltot hagy.
– Igen, mert nem akarom, hogy rajtam hagyjon foltot! – vitatkozott önmagával gondolatban.
Szinte lélegezni is elfelejtett eközben, s már arra is alig emlékezett, mit is akart valójában festeni. Egy pillanatra úgy érezte, ez az örökkévalóság, ahogy visszatartott levegővel, kiürült elmével bámulta a pacát, s közben érzései, gondolatai is megpihentek vele együtt. Ez volt a teljes feloldódás a semmiben, a hatások nélküli világban, a Nirvánában, a Menyországban, a teljes átadásban. A Legfennebb Létezőben való egyesülés boldogsága volt ez, a valódi megváltás, felemelkedés.
– Ó, bár tudnám magamat megőrizni ebben! Amikor meghalok, ez legyen létezésem folytatása! – fohászkodott némán.
Ezzel mindjárt vége is szakadt a teljesség állapotának, s elméjében újra megindultak a gondolatok, s érzéseit alkotó része is újra munkába állt. Örvendezve és mosolyogva mártotta az ecsetet újfent a tintába, s miközben szájában ízlelgette az elfeledett, s most megkerült gondolatot, komótos mozdulatokkal edzette eszközét a tintakövön.
– Feketerigó! Feketerigó! – harsantak fel gondolatai. Látta maga előtt kedvenc kis madarát, ezt a remek dalnokot, a sötétség elűzőjét, aki oly sokszor segítette túl a nehézségeken gyermekkorában, s aki oly sokszor örvendeztette meg hűs hajnalokon. Amikor a feketerigó dalol, vége az éjnek, s minden ártó, gonosz lény visszabújik oda, ahonnan evilágra merészkedett. A létezés törvénye szerint átjöhetnek, s kedvükre szórakoztathatják magukat, ehetik félelmét az itt lakóknak, de aztán az ébentollú madár füttyére haza kell takarodniuk.
– Olyan, mint a holló, csak kisebb meg tisztességesebb. Ez is átjár a világokon, átviszi hátán az elhunyt lelkét, nem lop, nem eszik dögöt, szép a hangja.
Határozott mozdulattal illesztette az ecsetet a papírra, s egyben meg is indította rajta, s gyönyörködve figyelte, ahogy a fekete vonalak képet képeznek a képzeletből és képességből. Szinte alig tudta abbahagyni a festést, mindig akadt valami újabb ötlet, ami hatott rá.
– Aztán végre elkészült a madár, fekete tintatollát hirtelen megrázva elvált a rizspapírtól, s hangosan füttyögve kirebbent az ablakon. – gondolta, majd halk szóval hozzá tette, ez olyan örkényes volt.
Mosolyra húzódott szája, a tintakőre tévedt pillantása. Imádta, ahogy az előző festésből megmaradt, kőre száradt, megrepedezett tintaréteget pár csepp vízzel és az ecset körkörös, dörzsölő mozdulataival életre keltette.
– Ez meg olyan, mint a bennünk rejlő képességek. – folytatta az elmélkedést.
– Ki tudja, mi van belénk száradva, miféle tintával, s hány réteggel jövünk e világra? Ki tudja, mikor s hogyan találunk ecsetet és vizet, ha találunk egyáltalán, hogy használhatóvá tegyük rejtett tinta-tudásunkat?
– Érzelmeinket, ha víznek vesszük, s a fekete festéket a tudásnak, akkor össze is áll a képlet: érzelmek kellenek ahhoz, hogy a tudás használhatóvá váljon.
– No meg az ecset, ugye. De vajon mi lehet az ecset egyezője?
– A munka a dörzsölés, a cél a kép maga, de mi a fene lehet az ecset? Dörzsölöm, a valamivel a rejteki tudást, amelyet érzelmeimmel itattam át. Ecset, ecset, mi vagy te? Ecset …
Maga elé dörmögött, majd hamarosan hangosan felszisszent.
– A szándék! Az ecset a szándék!
Örvendezett, miközben újabb papírt helyezett a filcre, gondosan, a rizslapot a szögletes súlyokkal kisimítva készítette elő az üres felületet a következő teremtménynek.
– Te vajon ki leszel? – morfondírozott félig hangosan.
