A héregi ház

Szerettem volna ülni az erdő közepén, és hagyni, hogy lehúzzon a földmélye ereje, s ahogy húz ez az erő, aközben olvadjon le a csontjaimról cafatokban a hús.

Eggyé olvadok az erdővel.

Héreg, a hegytető. Az a felejthetetlen délután, amikor lenéztem a völgybe, s az ölyvek szemével láttam az alanti falvakat.

Aztán ott van a kis ház, amely most láthatatlanná vált, elnyelte a zöld. Az egykor takaros mintakert, amely most elvadulva hirdeti a természet erejét, agresszív akácokkal benőtt erdővé vált az elhagyatott évek eredményeként.

A héregi ház, amely ott állt a puszta hegyoldal közepén, ahová mi tettünk fákat, bokrokat, konyhakertet, mert nem volt ott semmi, csak egy üres szántóföld. Ahol mi alakítottunk életet, tettük a mezőgazdasági területet a mi személyes terünkké.

Héreg a gyerekkorom.

Héreg a felnőtté válásom.

Héreg a szembesülésem.

Eltűnt a ház a sűrű erdőben, eltűnt az élet az életben. Eltűnt, az emléke megvan, és talán, ha odamegyek, megtalálom a házat is.

Ma eltemettük Tamást. Nincs többé.

Nincs többé, mint ez a ház, vagy mint az az élmény.

Hatással van rám mind a mai napig, de már elmúlt. Elmúlt az a néhány perc, néhány óra ott a hegytetőn. Nincs többé, nem létezik. És az előző szavam sem létezik már. Mindet eltemette az idő.

De van-e idő. Egyáltalán mi az, hogy idő?

Az idő az elmúlás. Az idő a fehér csík mögöttünk, mint kondenzcsík a repülő után.

Valójában nem húzzuk magunk után, hanem elhagyjuk. És ez a folyamatos elhagyás képezi ezt a folyamatos csíkot. Ezt az összefüggő, sok apró percet, pillanatot. Az idő a mi kondenzcsíkunk. Ez a csík ahogy ereszkedik alá a repülő után a levegőégben, egy darabig még látszik, aztán szép lassan tágul, sűrűsége csökken, majd szétoszlik.

Szétoszlik ez a kondenzcsík, fölissza az a nagy kék ég. Ilyen az idő emléke is bennünk, és mi is ilyenek vagyunk az időben. Szép lassan szétfoszlunk.

Az emlékek is szétfoszlanak, sűrűségükből veszítenek. Az a vastag fehér sűrű csík csak szélesedik és halványodik, szélesedik és halványodik, és eltűnik végül, beleolvad a kék levegőégbe, ahogyan mi is beleolvadunk a földbe, és ahogy beleolvadunk az égbe. Testünk a földbe olvad, lelkünk az égbe, szellemünk az égbe és földbe. Szívünket vesztve eloszlunk az égben, elporladunk a földben.

Mi marad?

Nem marad utánunk semmi az életben, csak egy kondenzcsík. Van, aki nézi ezt a csíkot, amíg az el nem oszlik, aztán már csak emlékezik rá, hogy volt egy csík az égen, de egyre halványabban emlékezik.

Ugyanúgy halványodik és oszlik fel az emlékezet, mint ahogy a csík az égen.

És van, aki egyáltalán nem nézi, van, aki sosem látta, sohasem tudta, hogy van ez a csík. A mi csíkunk.

Elfoszlott időcsíkom nem húzom magam után.

Elfoszlott az időcsíkom, nem hagyok több csíkot magam után.

Elfogyott a csík, elfogyott az idő, s talán már ég sincs, talán már föld sincs, talán semmi sincs, talán soha nem is volt.

Talán soha volt valami.

Gördülök, ahogy az idő kereke gördül.

Gördül az idő kereke, a hátamon érzem.

Nincs idő.

A csík is megáll, a repülő is megáll, csak én vagyok, csak én látom az egészet

Csak én mozgok ebben az egészben, minden más áll.

Csak én létrezem ebben az egészben, csak én látom azt, hogy létezem.

S amikor elfogy a kedvem, lehunyom a szemem, s megszüntetem a létezést, megszüntetem a világot, és nem lesz többé világ. Nem lesz többé semmi sem.

Élesen hasít fülembe a kérdés. Vajon isten is meghal, amikor én meghalok? Vajon isten is eltűnik, amikor én lehunyom a szemem?

Szép világot teremtettem. Végül.

Végül megtanultam szép világot teremteni.

Szép a csík, amit húzok magam után.

Szép.