Az öreg tévé

Az öreg tévé emlékeibe égett. A fekete-fehér, csöves készülék, amelyet jó tíz perccel adáskezdés előtt már be kellett kapcsolni, hogy időben „bemelegedjen”, azaz, hogy legyen kép és hang. Egy kéteres kábelen egy kocka formájú kapcsoló lógott ki a készülék aljából, fekete és fehér műanyagból „formatervezve”. Abban az időben sem csatornából, sem adásból nem volt sok, s a hétfői emlékezetes adásszünet mellett, csak délután kezdődött bármiféle műsor.

– Mi ez? Talán valamiféle nosztalgia?

– Ó nem – válaszolt saját magának. – Ez csak a gyermekkor gondtalanságának hiánya.

– Valóban gondtalan volt? – kérdezett ismét magától. – Vagy talán csak másféle gondjaim voltak?

Mennyire komoly tehernek számított egy-egy gyermeki probléma. Ugyanúgy rosszul érezte magát, ugyanúgy végletesen komolynak érezte a következményeket, s feldolgozhatatlanul súlyosnak az érzést, amely körbelengte és áthatotta őt.

Amíg gyermek volt, addig arra várt, hogy felnőtt legyen, s most fordítva.

– Az ember örökkön elégedetlen. – állapította meg.

– Vagy hülye. – tette hozzá.

– Nézd csak meg Ádámot és Évát! – folytatta magában, magának.

– Az egyik egy ostoba fajankó, egy tehetetlen alak, a másik meg egy erőszakos hárpia, aki addig manipulálja és nyúzza ostoba férjét, amíg az el nem követi a „bűntényt”. Mégiscsak akad bennük egy közös vonás, mégpedig, hogy egyik sem foglalkozik a következményekkel. Ez a történet egy nagyon szép tanítás! – mosolygott.

– Jellemrajz, amelyet elénk tárt ez az írás, s amelyből következtethetnénk, hogy mit hogyan kellene tenni, miként kellene az élethez hozzá állni. Kellene …

– A férfi, aki ostoba és befolyásolható, és a nő, aki befolyásol és okosnak hiszi magát. Aztán a végén mindketten elbuknak, elveszítik az egzisztenciát, amelyet csak úgy, kegyelemből kaptak, örököltek.

– Hm. – ő maga is meglepődött, milyen hangosan jött ki belőle ez a „hm”. De hiszen ott volt az a szőke kislány, aki rávette, hogy adja el lakását, s fektessék be a pénzt „egy nagyon jó üzletbe”. A pénzt nyilvánvalóan elbukták, a lány lelépett, ő pedig megjárta a poklokat.

– Éva kitépte az almát a kezemből, majd letaszított a mélybe. Éva, te aljas!

– Igen, ez volt az a pillanat, midőn a nőket először láttam alantasnak és megvetendőnek. Előtte mindig akadt valami kifogás, de itt, ebben az esetben …

– Csak ostoba voltál! Meg kellett tanulnod, hogy felelősséggel tartozol a tetteidért. Nem a nő volt a hibás. Nem is az apja. A kapzsiságod volt az oka. Hogy hirtelen akartál gazdag lenni. Nézd, hová jutottál vele! Mindenedet elveszítetted. Emlékszel még, hogyan éheztél? A felelősség vállalása, a következmények elfogadása. Te pedig egyszerűen felelőtlen voltál.

– Miféle reményteli az ember, ahogy felelőtlenül létezik? Ahogy gyermekként élvezi a paradicsomi létet?

– A felnőtté válás maga a száműzetés a paradicsomból, de a leszakított gyümölcs sosem fogy el, bármennyit is harapunk belőle. Számtalanszor érezhetjük ugyanazt az ízt s illatot, ám van úgy, hogy egyetlen falat is elegendő, hogy soha többé ne kelljen ennünk abból az elátkozott almából. De a gyümölcs folyvást a zsebünkben lapul, készenlétben, kezünk továbbra is rajta pihen, még ha nem is vesszük észre.

– Ezt a gyümölcsöt elhoztuk magunkkal, átloptuk a kitaszíttatás pillanatában a paradicsomból a földre. Az almalopás, s méginkább az első harapás az a pillanat, amely örökké tartóan harsog és recseg fülünkbe, amely újabb vágyak eredője. A harapás szaga az az illat, amely cselekvésre korbácsol minket, színe az a szín, amelyet örökkön vágyunk látni.

– Ez az a gyümölcs, amelyből minél többet eszel, annál teljesebbé válik, mintha egy almacsutkát majszolgatva az egyre nagyobb és kerekebb lenne, s amikor már majdnem teljessé válna, mindig felfedezel egy-egy újabb hiányosságot, egy-egy újabb harapásnyomot rajta. Sosem fogy el, és sosem válik teljessé. A tudás almája a nemtudás gyümölcse. Nem is fán termett, hanem csak úgy lett, talán a földön találták, talán csak úgy lebegett a levegőben, a szél fújta arra, talán a Nap tüzéből pattant ki egy szikra, s kihűlve lett almává, talán egy folyóvá kiöntött patakocska cseppje szilárdult gyümölccsé. Ki tudja már ezt?

– Talán mindig is volt, talán sosem, és most sincs, csak azt akarjuk képzelni, hogy létezik. Hogy létezik valamiféle tiszta tudás, amelyből újra és újra meríthetünk.

Korábban azt hitte, mindenki tudhat. Aztán azt, hogy talán meg lehet tanítani, hogy hogyan tudjunk. Aztán azt, hogy az emberiség nagy része sosem tudhat, mert alkalmatlan a megértésre. Most nem hisz semmit. Vagy hisz mindent. Ez lényegében ugyanaz. Bármi lehetséges, de ez nem fontos. Jelentéktelenné vált benne, hogy ki, mit gondol, hogy ki, mire képes.

– Azért annak örülök, amikor valaki ért valamit egy harapás után – gondolta. – Amikor a tudás almájából harapva, legalább annak tudatában van, hogy harapott.

Komor fellegek kezdtek gyülekezni feje felett, így aztán odakünn is beborult, s csakhamar eleredt az eső. Halkan és mégis erőszakosan kopogott a tetőablakon, mindjárt meg is jegyezte, hogy ez bizonyára egy sokat csalódott női eső, aki már tényleg csak a boldogságra vágyik, de közben a boldogság láttán ideges lesz, agresszívvá válik, és pánik lesz úrrá rajta.

– Ó, te szegény, szegény eső! Mennyit kellett már csalódnod! Hányszor kopoghattál már ablakokon céltalanul, hányszor áztattál el férfiakat, s csak haragot kaptál viszonzásul! Hányszor hívtál vidám játékra, s mi csak még jobban bezárkóztunk, sőt még a függönyt s a sötétítőt is elhúztuk, s magunkat vastag dunnánk alá rejtettük! Mennyit kellett szenvedned visszautasított érzelmeid miatt, ahogyan ostobán és méltatlanul félreértve romboltuk porrá legszentebb és legmagasztosabb érzéseid!

– És hányszor ázott ronggyá sziklakemény elhatározásunk általad, s puhítottad szivaccsá szándékunk, fullasztottad meg ártatlanságunk önző akarásaid miatt? Erre válaszolj, ki bestiaként felzabáltad, vad folyamként elárasztottad tisztánlátásunk, jószándékunk, segítő akaratunk, hogy a magad örömét megvalósíthasd!

Az eső nem válaszolt, csak kopogott tovább csendben. Az öreg tévé is abbahagyta működését, s már csak emlékeiben sistereg antenna vagy adás híján.