Út Keletről

Nagyon fájt az ütés. Bár csak fakarddal kaptam, s nem is túl erőset, de egy ötéves gyereknek ez sem kellemes. Koru-ben, ahol akkoriban éltem, ez normális volt. Már egészen kis gyermekként elkezdtük harci gyakorlásunkat, tulajdonképpen ebből állt egy japán férfi egész élete. Harc kisgyermekkortól az öregkorig, de inkább halálig. Ez a kettő ugyanis többnyire nem esett egybe. Nagyon kevesen érték meg az öregkort. Az állandó, kisebb-nagyobb harcok fiatal férfiakat faltak fel, csak egy-két kiválasztott büszkélkedhetett ősz hajjal.

Igen. Ez volt a rend. Nem is emlékszem, mikor kaptam az első tanítást. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy bár csecsemőként kerültem a faluba, mégis mindvégig idegen maradtam. Szőkés hajam, a többiekhez képest nagy termetem, kerek szemem nem engedték feledtetni a többiekkel, hogy más vagyok.

Kiminobu mester volt az egyetlen, akiből sosem éreztem, hogy különbséget tett volna köztem és a többi gyerek között. Mindnyájunkat ugyanúgy elvert a fakarddal …

– Rendesen tartsd az a kardot! Az életed múlik rajta, Isamu! Lépj odébb, emeld a könyököd! Emeld, vagy kapsz még egyet!

Kiminobu még abban is különleges volt, hogy ő is az őszek közé tartozott. A falubeli férfiak között rajta kívül még ketten voltak idősebbek, Jin bácsi és Maresuke főnök. Mindhárman nagyjából hatvanévesek voltak, esténként együtt teázgattak valamelyikük házában, legtöbbször Maresuke főnökéében. Jó emberek voltak.

Minden hajnalban, amikor a mellettem fekvő társam finoman megrázta a vállam, s beszippantottam a friss hajnali levegőt, szerettem volna elbújni a tudat elől, hogy ma megint megvernek. Visszabújni az álmomba, ahol többnyire azt csinálhatok, amit akarok, s csak ritkán szerzek rossz élményeket. Persze azt nem tudtam, hogy az ébrenlétben mit lehetne még csinálni harcossá nevelésem nehéz és fájdalmas mozzanatain kívül, de mégis ösztönszerűen vágytam rá, hogy egyedül lehessek. Egyedül és szabadon.

Álmomban nem volt gond. Azt tehettem, amit csak akartam. Nagy sokára, szinte már felnőtt fejjel tudtam meg, hogy ebben is más vagyok, mint a többiek, ők ugyanis nem tudták irányítani álmaikat. Jómagam minden este elhatároztam, hogy mit fogok álmodni, s az úgy is lett. Kitaláltam a környezetet, a szereplők egy részét, és a történet gerincét.

Kiminobu mester újra rámvágott fakardjával. Elöntött a düh. Kardomat szabálytalanul előrenyújtva megböktem a mestert. Minden sértettségemet és indulatomat beleadtam, nem is néztem, hogy hová szúrok. Az agg harcos felszisszent, és összegörnyedve, fogait összeszorítva így szólt:

– Isamu! Nem állhatsz meg! Tovább kell támadnod, amíg az ellenfeled meg nem semmisült!

Megdöbbenésemet hamar elmosta az újbóli düh erőteljes áradata. Kis fakardomat fejem fölé emeltem, oldalt léptem a mester mellé, aki még mindig sziszegve markolászta a lába közét, ott, ahová azt a hatalmasat szúrtam. Ezzel az egy lépéssel egyidőben Kiminobu nyakára sújtottam teljes erőmből és mérgemből. Az öreg térdre rogyott, halkan felkiáltott, majd visszakézből óriási pofont adott, hogy kardostól a közeli bokorba repültem, és elsötétült előttem minden.

– A Kiminobu mester legyőzetett! — nevetett Jin bácsi.

Szememet még nem tudtam kinyitni, iszonyatosan fájt mindenem, részint a pofontól, részint a repüléstől, részint az előbbi ütéstől, amit a fakarddal kaptam a mestertől. Orromból valami meleg csorgott ajkamra, onnan államra, majd ruhámra. Hirtelen egy kezet éreztem, ahogy megmarkolja egyszerű vászonruhámat, s kiragad a bokorból. Felkészültem, hogy most nagyon elvernek. Kezemet ökölbe szorítottam, ekkor vettem észre, hogy jobbomban még mindig ott van fakardom. Kíméletlenül hadonászni kezdtem vele, azt gondoltam, nincs vesztenivalóm, hiszen most biztosan elroppantja nyakamat a mester, akit csúnyán megböktem. Fakardom szabálytalan utakat tett meg a levegőben, s többször is eltaláltam vele a kéz tulajdonosát. Sajnos még mindig nem láttam, az előbbi pofontól mindkét szemöldököm felrepedt, s hirtelen be is dagadt, így szemem kényszerűen csukva maradt. Nem baj, ha halni kell, csak bátran, gondoltam. Nem tudom, hol hallottam, de tetszett. Talán valamelyik álmomban mondta valaki.

Kis fakardom több ízben is talált, s talán elég eredményesen, mert a kéz, amely az előbb még ruhámat fogta, most elernyedt, s én szabaddá váltam. Remegő lábaimra álltam, s hallgatództam. A kabócák cirpelésén kívül egyelőre csak saját, ijedt zihálásom keltett zajt. Elcsendesítettem légzésemet, amennyire tudtam, vissza is tartottam, hogy halljam ellenfelemet. A nyöszörgő hang irányába indultam, s jól odacsaptam a fakarddal. Aztán még egyszer, és még egyszer. Újra emeltem karom, amikor egy kéz lágyan a vállamon simított, majd egy helyen belém csípett, s testemből minden erő világgá futott, én pedig a sötét süketség gondolatok nélküli kútjába zuhantam.

– Jó harcos lesz a gyerekből, aki ötesztendősen helyben hagy két felnőttet …

– Inkább öreget, Maresuke.

– Ugyan Jin! Nem vagytok öregek, a belső lényetek fiatal még.

– Rendbe jön a szeme?

– Ne aggódj, Kiminobu, pár nap alatt elmúlik. Hanem hogy van a sebesülésed?

– Rendben van, már alig fáj.

A három öreg nevetni kezdett. Maresuke főnök, aki az orvoslásban is igen jártas volt, valami gyógynövény-főzettel kenegette megdagadt szemeimet.

– Hogy vagy Isamu?

– Fáj az arcom és a vállam, Maresuke főnök. Nagyon.

– Látnád Jin bácsit! Össze-vissza ütlegelted az arcát, amikor kivett téged a bokorból.

– Jaj, hát nem a mestert ütöttem?

– Nem, Isamu. Ő fájdalmában meg sem mozdult, ott térdelt, ahol hagytad. Engem vertél el a kardoddal.

– Bocsássanak meg! Bocsássanak meg!

– Nem bocsátunk meg, mert nincs miért, Isamu. Nagyszerű harcos vagy. Szerencsére engem nem vettél észre, így sikerült megnyomnom az alvópontodat. No de most már pihenj!

Pihentem. Két napig aludtam, de nem esett jól az álom. Annyira lekötött a fájdalom, hogy elfelejtettem kigondolni, mit is álmodjak. Akkoriban ezt még így csináltam, ma már hagyom, hadd jöjjön, aztán, ha nem tetszik, átalakítom másmilyenné.

Tíz elmúltam, amikor az első tőrömet magamhoz vettem. Maresuke főnöktől kaptam. Etonak is megmutattam, legjobb barátom lenyűgözve vizsgálgatta a fegyvert. Valóban míves darab volt. Eto addig tapogatta, hogy elég éles-e, amíg szépen, észrevétlenül lekanyarított az ujjából egy darabkát. Üvöltve dobta el késemet, aminek nyeléről lepattant egy darabka. Megdühödtem, hogy legbecsesebb fegyveremen csorba esett. Kezemben a tőrrel megindultam Eto felé. Hamar fölocsúdott a vágás okozta meglepetésből, s menekülőre fogta. Futni kezdtem, majd ő is. Éreztem magamban az indulatot, az erőt és a szándékot. Mind egy irányba mutattak: megölni Etót! Megsemmisíteni. Örökre.

Kiminobu mester elém állt.

– Add ide a tőrt, Isamu!

Mintha nem is hallanám, lépdeltem tovább Eto felé, aki közben rémülten egy sarokba húzódott. A mester közelebb lépett, újra rámparancsolt, majd, miután válasz nélkül hagytam, kitekerte kezemből a tőrt, és tarkómra ütött tenyerével. Ettől észhez tértem.

– Uralkodj magadon, Isamu! Hányszor mondjam? Uralkodj! Az indulatok elindulásra jók, utána a tudatod kell, hogy vezessen. Az indulatok szakadékba vezetnek.

Magányos lettem. Eto nem beszélt velem, még csak nem is közelített, láttam szemében a félelmet, került, ahogy csak tudott. Azt hitte haragszom rá.

Ezidő tájt figyeltem fel egy könyvre, amit Jin bácsi olvasgatott időnként. Csodaszép festmények voltak benne helyenként, s egy alkalommal sikerült közelebbről szemügyre vennem az egyiket. A szokásos természeti háttérben apró házikók között emberek hétköznapjait mutatta a kép, némelyik csodaszép, díszes ruhában volt. Az előtérben két alak állt egymás mellett, az egyiknek, akinek félig borotvált fejtetőjéről hosszú, rendezett, fekete copfban lógott le a haja, tőr és kardok voltak övébe dugva. A másik, kisebb és törékenyebb alkatú volt, haja, mint valami hatalmas kerek lampion, kontyba volt tűzve. Arca sokkal finomabb, kedvesebb volt a másikénál, egyszerű, ám mégis gyönyörű, vörös köntöse mellkasán kidomborodott. Nem értettem miért. Nálunk Koru-ben csak a három öreg volt, meg vagy két tucat fiú, többnyire az én koromban volt mindegyik, de egyikük sem hasonlított a festményen látható vörös ruhás alakra. Furcsa volt az a sima, kedves arc, mosollyal. Az is furcsa volt, amit a festmény láttán éreztem. Mintha a szívemmel valami történt volna, hol hevesebben vert, hol meg, mintha valami zsákba szorították volna. Évekkel később találkoztam először nővel, emlékszem, akkor értettem meg a festményt. A nőket azóta sem.

Az évek teltek, mi, a tanítványok pedig cseperedtünk. Etóval kibékültünk, de sosem lettünk újra olyan barátok, mint előtte. Tizennégy évesek voltunk akkor, amikor végre kardot kaptunk. Sokáig néztem az enyémet, megfigyeltem minden egyes pontját, gondolatban pedig már forgattam is. Készültem a másnapi tanulásra. De a kard nem került elő a tokjából, még hetekig bekötve pihent fekhelyünk mellett. Kardforgatás helyett az írást gyakoroltuk. Olvasni már egész tűrhetően tudtam, az írás ment nehezebben. Sehogy sem értettem, miért nem foghatom úgy az ecsetet, ahogy nekem kényelmes, miért nem festhetem a jelek vonalkáit olyan sorrendben és irányban, ahogy nekem tetszik. Időnként persze próbálkoztam, de Jin bácsi ilyenkor bambuszvesszőjével megsuhintotta a kezem. Nem fájt igazán, inkább a szégyen volt erősebb.

Aztán eljött a várva várt nagy nap, s elővehettük kardjainkat. Felsorakoztunk a küzdőtéren, mindenki párt kapott, nekem egész véletlenül Eto jutott. Büszkén néztünk egymásra, mindnyájan örültünk, hogy végre hosszú kard van az oldalunkon, övünkbe tűzve.

Kiminobu elénk állt, s megmutatta a tisztítóvágást. Utána mi is megtettük ezt, most végre igazi pengével, nem holmi gyakorló fakarddal. A nyolc alapvágást hetekig gyakoroltuk, egymással szemben állva, kellő távolságra egymástól, hogy kardjaink össze ne akadjanak. Aztán egy nap a szokásos tisztító vágás után új feladat következett, a küzdelem. Megszeppenten néztünk Kiminobura.

– Jól hallottátok, küzdjetek meg egymással!

Arcán nyoma sem volt a megszokott szigornak. Inkább szomorú kifejezés ült rajta. Nagyon szomorú.

Eto engem nézett, én meg őt. Behunytam a szemem, s kizártam a külvilágot. Csak egy villanás volt, csukott szememen keresztül is láttam azt, amit hallottam. Levágtam Etót. Nehezemre esett újra kinyitni a szemem. Hiszen hallottam, ahogy ruháját és még valamit elvágtam, majd a puffanást, ahogy a földre rogyott. A látvány nem volt olyan borzasztó, mint ahogyan elképzeltem. Eto békésen feküdt a porban, szétvágott ruhája alatt vörös csíkban szétnyílt bőre is, a kétarasznyi sebből lassan szivárgott a vér, amelyet azonnal elnyelt a száraz talaj. Kiminobu mester és Jin bácsi takaróba csavarták Eto élettelennek tűnő testét, és bevitték a házba. Már leszállt az este, amikor én még mindig ugyanott álltam, s csak bámultam barátom testének helyét.

Eto három nap múlva magához tért. Meglátogattam. Arcát elfordította, amikor meglátott, és nem szólt egy szót sem, amikor beszélgetni próbáltam vele. Jin bácsi megfogta a vállam, és kikísért.

Nehezen jött álom a szememre. Szerettem volna valami igazán jót álmodni, de nem tudtam másra gondolni, csak Etóra, ahogy ott feküdt a porban, szétvágott mellkassal. Elaludtam, nehéz álmokkal telt az éjszaka. Etót láttam minduntalan, aztán időnként a nőt a festményről, amelyet Jin bácsi könyvében láttam.

Másnap hajnalban, még napkelte előtt útnak indultam. A völgyben, ahol Koru falu állott, sűrű, fehér köd gomolygott. A települést körbevevő hegyek csúcsai, mint megannyi ekefa, meg-megszaggatták a leszállt felhőt. Gyönyörű volt a vidék. Sosem figyeltem meg ilyen alaposan. Talán tudtam, sosem térek ide vissza.

Napokig vándoroltam, étel és ital nélkül, csak fegyvereim voltak velem egy batyuba kötve. Így jutottam el Okubóba. Nyüzsgő kis falu volt, és, ami leginkább föltűnt, hogy nagyon zajos is. Gyerekek szaladgáltak rendetlenül a kis téren, ahová beértem. Emberek siettek kosarakkal vagy nagy batyukkal egyik utcából a másikba. Az ivóban csábítóan gőzölgött a tea, betértem hát. Élvezettel ízlelgettem az új ízeket, ilyet sosem tapasztaltam Koru-ben. A táj is más volt, szélesen terült el a jóval nagyobb hegyek által kísért medence, s abban csupán egy apró pont volt ez a falu. Sokkal melegebb és világosabb volt itt, mint egykori otthonomban.

Hallottam az öregektől, hogy vannak még más falvak, sőt, hatalmas városok is, óriási folyókkal és végtelen tengerekkel. Sosem kételkedtem szavukban, de így, megtapasztalva vált igazán élővé.

No, itt már voltak nők! Egészen kicsi kislányok és nagyon öreg asszonyok vegyesen. De a vörös ruhás nőhöz nem hasonlított egy sem. Én pedig őt kerestem.

Betértem egy fogadóba, a könnyű rizspapír falak széthúzva álltak, a tucatnyi asztalka és ülőpárna egy lépésnyivel lejjebb volt az utcaszintnél. A padló nem olyan volt, mint Koru-ben, helyenként gyönyörű, festett faragások díszítették. Kissé megilletődötten léptem be a helyiségbe. Biccentettem az engem figyelő kocsmárosnak, majd lassan leereszkedtem az egyik asztalkához.

– Mit szeretnél, kölyök? – kérdezte a kocsmáros.

– Csak egy kis teát, uram.

A középkorú férfi fejét csóválva sóhajtott, majd csészét vett elő meg egy kis kancsót. Kihozta a helyemre, s miközben az asztalra helyezte a teát, hosszan a szemembe nézett.

– Aztán pénzed van-e?

– Tessék? Nem értem, én …

– Mit nem értesz, te nyomorult? Kihoztam neked a teát, most pedig fizesd ki!

– De én nem tudom, miről …

– Hogy nem szégyelled magad? Idejössz, és ingyen akarsz teázni?

– Igen, uram. Mindig így szoktam.

– Hát ennek most vége! Itt a teád, azonnal fizesd ki!

Fenyegetően állt előttem. Hiába mondtam, hogy nem értem, mit szeretne, egyre dühösebb lett. Hirtelen két rossz kinézetű alak lépett mellé. Napok, akár hetek óta nem tisztálkodhattak, átható testszagot árasztottak, ráadásul úgy méregettek, mint ahogy a keselyű nézi haldokló eleségét.

– Hé, te, idegen! Ne járasd a bolondját velünk, mert megbánod! Fizesd ki a teádat, vagy ellátjuk a bajodat.

Azzal egyikük megragadta vállamon a ruhámat és rántott egyet rajtam. Hallottam, ahogy reped a varrás. Eszembe jutott, milyen sokáig tartott, amíg sikerült megvarrnom.

Az a hideg, rettenetes düh szállt meg, amely csak pusztítani képes, úgy, hogy semmit se hagy maga után, csupán a felperzselt földet. A tanto a kezemben egy pillanat alatt szinte teljesen átvágta a csavargó külsejű férfi csuklóját. Üvöltve ragadta meg vérző kezét. A másik felém lépett. Halk lépéssel csúsztam közelebb hozzá, míg ütését fejem felé indította. Késem pengéje surranva szelte ketté a férfi ővét s vele együtt hasfalát is. Bűzösen buggyantak ki belei.

A kocsmáros karddal a kezében lassan felém lépdelt. Nem a tapasztalt harcos megfontolt léptei voltak ezek, inkább valamiféle gyenge utánzásnak tűnt, talán egy párbajnál láthatta. Lassan körbe járt. Mozdulatlanul követtem őt szemem sarkából. Jobb kezemben késem, bal tenyerem kardom markolatán nyugodott. Kissé megemeltem a tantót. A csel bejött, a kocsmáros tekintete késemre irányult, ekkor hirtelen mozdulattal félig kihúztam kardom, s a markolattal torkon ütöttem. Katanáját elejtve kapott a gégéjéhez, ami valószínűleg eltört, de ezen már nem volt ideje gondolkodni, mert késemmel gyorsan átvágtam nyaki ütőerét.

Egy vendég nőies sikollyal rohant ki a fogadóból. Megvetően néztem utána. Mindenki más dermedten állt, mozdulni sem mertek, levegőt sem vettek talán, mikor körbenéztem. Elraktam a késem, s kisiettem a kocsmából.

Ekkor vettem csak észre, hogy az utcán is mindenki megállt, s engem nézett. A mély csendben szinte üvöltésnek tűnt a megvágott csuklójú férfi nyöszörgése. Már alig volt eszméleténél, elég sok vért vesztett.

Sötétszürke ruhájú, ápolt férfi lépett elém.

– Fiatalember! Mindnyájunk nevében köszönöm!

– Ööö … Elnézést … Nem értem.

– Amit tett, azért. Tudja meg, hogy megszabadított minket egy, illetve három szörnyű tehertől! Ezek a Ginzo főnök emberei voltak!

– Ő ki? — kérdeztem.

– Ginzo egy banda vezetője, ezek pedig az ő emberei voltak. Folyton fizetnünk kellett nekik, akkor is, amikor nem volt miből. Nem érdekelte őket, csak, hogy fizessük nekik az adót.

Nem igazán értettem, amiről a férfi beszélt nekem. Bár a szavak ismerősen csengtek fülemben, de jelentésüket nem fogtam fel. Sosem találkoztam ilyen szavakkal ezelőtt, hogy banda meg adó.

– Most majd bosszút állnak rajtunk emiatt! — kiabálta egy idősebb férfi.

– Kik? Miért? — kérdeztem.

Semmit sem értettem az egészből. Eddigi rövid életemben az egyszerű, fondorlatoktól mentes beszéd járta közöttünk, semmiféle hátsó gondolat nem volt, ha szót váltottunk egymással. Cselekedeteink is hasonlóképpen egyszerűek voltak, s még ha olykor érzelmeinknek talán túlzottan is teret engedtünk, a haragtartás vagy bosszúállás nem volt jellemző közösségünkre. Később tudtam csak meg azt is, hogy kegyetlen vagyok. Egy derék hölgy segített megértenem a helyzetet és a dolgok folyását a faluban.

– Isamunak hívnak — válaszoltam a nőnek, aki pártfogásába vett, és házába kísért.

Öregnek láttam, egy kicsit talán hasonlított a vörös ruháshoz, de tényleg csak kicsit. Kedves volt, a hangja, akárcsak minden mozdulata, lágy volt, egész lénye emlékeztetett valamire, amiről nem voltak emlékeim. Először is a fürdődézsába parancsolt, emlékszem, finom meleg víz volt benne. Sosem éreztem ilyet. Koru-ben mi mindig a patakban mosakodtunk, akkor is, ha fel kellett törni rajta a jeget, miután lesöpörtük róla a havat. Ez viszont meleg volt! Úgy bizsergett tőle a bőröm, mintha ezernyi tűvel szurkáltak volna. Nyakig merültem a hatalmas dézsában, percekig álmélkodtam némán. Az idős hölgy a kádhoz lépett, mosolyogva végigmért, majd tiszta, fehér szövetet rakott egy aprócska asztalkára a dézsa mellett. Elmagyarázta, mit kell tennem, ha meguntam a fürdőzést. Úgy éreztem, sosem fogom megunni!

A vacsoránál olyan csend volt, hogy alig mertem rágni. A hölgy továbbra is csak mosolygott, mint, aki örömét leli a látványomban.

– Egyél csak bátran, Isamu! Parancsolj, egy kis teát is igyál. Van időd!

Van időm, igen. Az van. Bár akkor még azt sem tudtam, mi az az idő. Meg sok mást sem. Vacsora után Meiko, mert így hívták az idős hölgyet, töviről hegyire elmesélte ezt a Ginzo-banda-dolgot. A Ginzo főnök emberei hosszú ideje adóztatták a falut. Kezdetben alig kértek valamit, persze, aki nem fizetett, az pórul járt. Az utóbbi időben azonban már alig hagytak meg valamit az embereknek, szinte mindenüket elvették. Egy alkalommal valaki szót emelt emiatt, de a banda tagjai a kis téren addig verték, amíg az ki nem lehelte a lelkét. Utána egy szót sem lehetett hallani.

Kezdtem érteni, hogy milyen az élet itt a faluban, s kezdtem megérteni, hogy miért vagyok ennyire idegen. Fogalmam sem volt még akkor arról, hogy Koru, ahol nevelkedtem, miféle település volt. Igazság szerint inkább csak valamiféle tanyának nevezném, mert még a falucska is erős kifejezés lett volna rá.

Két nap múlva Meiko izgatottan szaladt utánam a ház mögé, ahol éppen szokásos gyakorlataimat végeztem.

– Itt van a Ginzo főnök! Itt van a Ginzo főnök!

Megtöröltem verejtékező homlokom, s gi-met a hátamra vetettem. A ház túloldalán fegyveresek vártak, kivont kardjuk fenyegetően meredt felém.

– Te vagy Isamu? – kérdezte egyikük.

– Ki kérdi? – kérdeztem vissza szemtelenül.

A fegyveresek haragosan elindultak felém, de a háttérből egy rendkívűl szép ruhás, előkelő kövér úr lágy hangon így szólt.

– Hagyjátok! Te fiú, gyere csak ide!

Odaléptem, közben a kardosok körbe vettek. Szemem sarkából igyekeztem felmérni helyzetem.

– Itt most nem lesz harc – mondta a kövér úr. – A nevem Ginzo úr. Te fiú, levágtad három emberemet, miért?

– Megtámadtak, uram. Önvédelemből.

– De miért ölted meg őket?

– Csak kettőt. A harmadik elfutott.

– Miért ölted meg azt a kettőt?

– Meg kellett tennem. Azt éreztem, meg kell semmisítenem őket, hogy békén hagyjanak.

– Rendben. – Elfordította arcát, mintha könnyeket törölt volna ki szemeiből. – Tudd, egyikük a fiam volt.

Melegség öntött el, tudtam, itt most vége életemnek. Hisz ki állhat egy gyászoló apa ellenébe, különösen, ha az az illető nem más, mint fiának gyilkosa. Kioldottam kardom övemből, szépen visszatekertem hüvelyére a szalagot, majd a Nap felé emeltem, lehajtott fejjel elmormoltam egy gyors imát, majd meghajolva Ginzo elé tartottam.

– Uram, fogadd kardom és életem fiadért cserébe! – s lehajtott fejjel vártam, hogy emberei levágjanak.

De nem ez történt. Ginzo főnök visszafordult felém, s így szólt:

– Valóban? Felajánlod az életed? – kérdezte.

– Igen, uram, tégy vele, amit akarsz, nem fogok ellenkezni.

Magához intette egyik emberét, s fülébe súgott valamit. Ismét rám nézett, azzal elsétált.