Életeken át

V. század

A férfi boldogan és vidáman hajtotta lovát a völgyben. Mintha a hátas is átvette volna jókedvét, felszabadultan vágtázott, patái alól kéttenyérnyi, földes fűcsomók repültek fara mögé ívesen a levegőbe.

A völgy éppen az ő kedvenc birtoka közepén helyezkedett el. A hatalmas síkságot körülölelő hegyekben húzódott városa. Szeretett itt, őt is szerették.

Kedvese csókját még ajkain viselte, pedig már hónapok óta nem érinthették egymást. A leány messzi útra ment, a birodalmon túlra, rokonlátogatóba. Ma kellett jönnie. Gondolataik addig is szinte folyvást összefonódva jártak, esténként lelkük egymáshoz bújva altatta testüket.

Most viszont újra láthatja a fénylő szempárt, az édes mosolyt, hallhatja a leheletét és azt a kedves kacagást!

Minden sejtje viszketni kezdett, ahogy közeledett szerelme. Érezte illatát, hiszen napok óta az ő illatával simogatta a szellő.

A lány megpillantotta az ismerős erdőt már csak fertályóra, s kedvese városába ér. Vágyta már a találkozást, nagyon. Izgatottan súgott paripája fülébe, s mintha a ló csak erre várt volna, sebesen iramodott a fák felé.

A leány érezte már, hogy a férfi karjába zárja, s csókot lehel ajkaira, beletúr hajába, arcát simítja. Ilyenkor nem szóltak egymáshoz. Elég volt egy-egy hosszú, végtelennek tűnő pillantás, amikor tekintetükön keresztül lelkeik összeforrtak. Ezt várta most is.

Az erdőbe érve katonákat látott, karjukat és fegyvereiket magasra emelték, amikor megpillantották a leányt, majd örömködve kiáltották nevét, hogy harsogott a rengeteg. Szerették ezt a kedves lányt, úrnőjüket, uruk szerelmét.

A lány kedvesen rájuk mosolygott, s tovavágtatott, még beljebb az erdőbe.

A sáncos mélyúton találkoztak. A férfi leugrott a rohanó lóról, s kedvese felé sietett. A lány megfékezte hátasát, s mosolyogva várta szerelmét, hogy óvatosan leemelje őt a ló hátáról.

Tekintetük egymásba zárult, karjuk egymásra fonódott, ajkuk lassan összeért, s Napatya meleg fénye kettejük fényébe ért…

Kr. e. XXX. század

A kalászok aranysárgán hajladoztak a bennük rejtekező magvak súlyától. Egy díszes ruhás leány táncolt a búzatábla szélén. Kedvese távolabbról figyelte őt, gyönyörködött benne. A földek szélén, egyenes medrű patak csordogált. A legény, megtöltötte bőr iszákját, majd a leányhoz lopózott a partoldal takarásában. Tenyerébe öntött egy kis vizet, majd néhány cseppet a lányra vetett, s visszahasalt.

A leány fölnézett a tiszta, kék égre, aztán újra táncba kezdett. A vízcseppek azonban újra eltalálták. A legény alig tudta visszatartani kacagását, aztán újra öntött egy kis vizet.

Közben a lány odaosont a patak partjára, ahonnan a vízcseppeket érezte. A legény épp az iszák újratöltésével volt elfoglalva, észre sem vette, hogy valaki áll mögötte. Ahogy féltérden görnyedt a víz fölé, egyszer csak elvesztette egyensúlyát, s fejjel előre a patakba zuhant. A sekély vízből hamar kikapta fejét, hogy megnézze mitől billent meg.

A leány ekkor már hangosan kacagott, de nevetett a legény is. Majd hirtelen talpra ugrott, s úgy vizesen, ölbe kapta a leányt, majd így belevetette magát a patakba. Most már mindketten bőrig ázva ücsörögtek a tűző napon felmelegedett vízben, s csókokkal borították el egymás arcát…

XIX. század

A Tündérkert tündére mosolyogva nézte a szikrázó patakot, amelynek tükrébe a csillogás közé a közelben magasodó hegy képe is belevetült. Olyan csodás volt minden! Madarak röppentek a lány felé, gyík futott a fűbe a szikláról, amelyen napozott.

A patak egyik felén, a már említett hegy magasodott, a másikon hatalmas, virágos rét borította a tájat. Pillék és dalosmadarak, apró bogárkák tették élővé a tiszta levegőt.

A legény lesben feküdt egy szikla mögött. Nézte a lányt, gyönyörködött benne, hagyta, hogy szerelme kiáradjon, s azt megérezze kedvese. Tudta, hogy a leány megérezte közelségét, de ez így volt jó. Szerették ezt a játékot.

A szikla takarásában hasra ereszkedett, s lassan, hogy még a hatalmasra nőtt fű se zizegjen, egyre közelebb lopózott a lányhoz.

A szépmosolyú éppen a patak vizét játszatta kezén, s úgy tett, mintha nem érezné, hogy a fiú mögötte áll. Lassan megmerítette mindkét kezét, majd énekelni kezdett. Közös dalukba fogott, aztán csak azt érezte, hogy a fiú lágyan átkarolja, s a nyakára csókot lehel.

XX. század

A kávéház tömve volt. Művészek és sznobok töltötték meg a helyiséget, alig akadt olyan, aki valóban kávézni, reggelizni tért be. Ennek ellenére és ezzel együtt, nem volt visszataszító a jelenlét, s talán éppen ez volt a bája a kávéháznak. Mert bármifélék is voltak az ott tartózkodó emberek, olybá tűnt, mintha valamiféle kis szeretet-sziget lenne ebben a rohanó világban.

Odakünn az omnibuszok csengése, automobilok tülkölése, időnként egy kintornás színesítette a nyüzsgő hangzavart.

A hölgyet már várta egy férfi odabenn. Amikor meglátta a nő kedves alakját, intett a pincérnek.

Két kapucínert és két konyakot rendelt, meg abból a vajas teasüteményből egy pár darabot. A kézcsók hosszúra nyúlt, s közben elvesztek egymás szemében. Leültette a hölgyet, s koccintottak. Nem kellettek nekik szavak, hiszen lelkük már a világ kezdete óta egymáséi voltak.

Jó, izgalmas játék volt ez, újra és újra felfedezni egymást.