Hajnalban történt. Fagyos tél volt, úgy húsz fok hideg. Reggel ötre beszéltük meg a találkozót, hogy legyen időnk beszélgetni a műszak kezdetéig, hatig. Persze már megint korábban értem oda, így autómmal tovább hajtottam, fel a falun túli erdőbe. A lefagyott fák meg a hó kékesen ragyogtak a telihold fényében. Már csak tizenegynéhány percem van, ideje visszafordulni, gondoltam. Fék, útszélre húzódás, megfordulás. Ez volt a terv. A fékezés még ment, a lehúzódásból azonban nem sikerült visszajönnöm, autóm jobb első kereke szabadon lógott a hófödte árokban, a kocsi alja pedig szépen feküdt a partoldalon. Megfeneklettem.
A hajnali, farkasokat is didergésbe vonó hidegben az erdő közepén bajba kerültem. Siettem volna, de a kocsi, mint egy zátonyra futott hajó, ott billegett az árokparton. Sikertelen kísérleteimmel csak erős zihálást értem el.
Aztán gépkocsi zaját hallottam, majd feltűnt egy Lada, teli emberrel. Lassítottak! Ahogy kigyönyörködték magukat abban a hülyében, aki a motorháztetőre görbülve kínlódott elakadt autójával, sietve továbbhajtottak.
Nagyszerű! Cserbenhagytak! Így dühöngtem, s egyre jobban felhúztam magam ezen a szemétségen. Milyen érdekes, hogy az a négy ember, akik félelemből vagy kárörömből otthagyott, nem is tudta, hogy ezzel többszörös segítséget nyújtottak, mintha megálltak volna.
A kétségbeesés, a düh olyan erőt adott, amit talán azóta sem éreztem. Most vagy soha, gondoltam. Szembenéztem ellenfelemmel, az autómmal. Másfél tonnás orrmotoros, dízel szörnyeteg. Tömegének nagy részével nyomta a partoldalt, az árok nem volt túl mély, ám a kitaposott hótól rendkívüli módon csúszott.
Most vagy soha! Most vagy soha! Ismételgettem magamban a három szót. Akár telefonálhattam volna, akár várhattam volna még egy újabb autóra, de nem. Elhatároztam, hogy ebből magamnak kell kimászni. Szégyen? Lehet, hogy ez vezérelt. Meg persze oda akartam érni a találkozóra.
Most vagy soha! Megvetettem lábamat az árok oldalán, csupasz kezemet a kerék körüli hideg vasra szorítottam, talán a féltengelyt vagy a trapézt markoltam, már nem tudom.
Most vagy soha!
Hatalmas nyögő üvöltés tört elő belőlem, ahogy minden erőmet az emelésbe vetettem. Torkom megfájdult a kiáltástól, de az autó nem mozdult. Nem adhatod fel! Most vagy soha!
Ekkor a kocsi orra megemelkedett, s újabb erőfeszítéssel néhány centit sikerült tolni rajta.
Na most! Na most! Így feszítettem idegeimet, mert erőt már nem éreztem sem lábamban, sem karomban.
A járgány hirtelen megiramodott, a levegőben lógó kerék ismét talajt fogott, de én még mindig emeltem az autót, aztán az kezemből kicsúszva visszahuppant eredeti helyzetébe.
Most meg gurulni kezdett! Rohanás, de nem kapok levegőt!
A kézifék hangja megnyugtatott. Nekirogytam a kocsinak, és zihálni kezdtem, de annyira, mintha az elmúlt percekben nem vettem volna levegőt. Lábam remegett, és folyt a nyálam, ahogy lihegtem. Órámra néztem. Kereken öt percem volt még. Beevickéltem az ülésre.
A motor közben járt, jó meleg volt az utastérben. Ez most kifejezetten jól esett. A lábszáram a nadrág alá befurakodott hó miatt már érzéketlenre fagyott, a kezem is vacakul nézett ki, sebek voltak a tenyeremen, talán a bőröm ragadt a hideg vashoz, vagy elvághattam, nem tudom.
A találkozó megtörtént, igaz én végigköhögtem a délelőttöt.
Az eset közben is belémvillant, de utána még többet gondoltam arra a történetre, amely egy kétségbeesett édesanyáról szól, aki leemelt valamiféle buszt vagy teherautót elgázolt gyermekéről. Tetszett ugyan a „sztori”, de igencsak kétkedve vettem. Eddig.
Két héttel ezután, amikor a nappali olvadás és az esti fagyás jégbordákat munkált a parkolóba, furcsa este történt. Autóm első kereke két jégborda között állt. Magabiztos nyugalommal, mosolyogva szemléltem “ellenfeleimet”, amelyek megakadályozták, hogy kitolassak kocsimmal az útra. Mit nekem ti ócska kis jégbordák, bordácskák! Én vagyok az, aki kiemelte ezt az autót egy árokból!
Csak kétszer vertem be a fejemet a motorháztetőbe, ahogy a jeges aszfalton elcsúsztam, miközben tolni próbáltam a járgányt, az persze, meg sem mozdult.
Aztán visszavonultam. Azért némi csákányozás és homokszórás után el tudtam indulni.
Fél órát késtem.
