Fájdalmak

Amikor csak úgy fekszel az ágyon, nyitott szemmel révedsz a semmibe, közben pedig azon gondolkodsz, hogy … min is?

Minden félelmed egy csomagban felbukkan, mint egy üres palack a víz alól. Szinte kirepül belőled, ahogy a felszínre jut. A szíved, mintha valami marokba lenne szorítva, nehezen dobog, a torkod összeszorulva küzd a levegőért. Mi lesz most?

Ott állsz egymagad a tenger partján, de nem süt a nap, hanem vízszintesen esik az eső, a hideg marja az arcod, csontodig hatol a fagyos szél.

A repülő ülése kényelmetlen, képtelenség bármi mást csinálni, mint fészkelődni és lopva megfigyelni a többi utast.

Szép ez a nő itt, mellettem. Még akkor is, amikor le-lecsukló fejjel, nyitott szájjal alszik. Kecses, arisztrokratikus, vagyis inkább antik vonásai vannak, Talán görög. Hiszen Ciprusra megyünk. Igaz, angolul beszél Dmitrijosszal, vagy mi a neve a nála sokkal idősebb férfinak. Kis törékeny nő ez, finom alakkal, kedves mosollyal. Tudom, mert, amikor letettem a kettőnk közti üres ülésre a laptopot, elnézést kérően mosolygott rám, miközben odébb húzta táskáját.

Sokszor eltűnődöm, vajon kik lehetnek ezek az emberek? Milyen sorsok, milyen életutak rejteznek az arcok mögött? Mennyi fájdalom bújhat meg bennük, amelyet mosollyal fednek el? És vajon, bennem mennyi fájdalom van, amikor én mosolygok őrájuk?

Van bennem, maradjunk annyiban.

Fájdalmaim, amelyekre minduntalan úgy tekintek, hogy majd nemsokára eltűnnek belőlem, hogy aztán majd fájdalommentesen élem végre az életem. De persze sosem tűnnek el, maradnak velem örökre, életfogytiglani büntetésünket töltjük együtt.

Sok minden fáj. A gyerekek hiánya, elhibázott döntéseim és azok következményei, sértettség, megalázottság, mulasztások, jaj, oly sok minden. Ha jobban belegondolok, csupa fájdalom az életem. Pedig én még egy életvidám személy vagyok, s keveset szomorkodom, nálam többnyire süt a nap idebenn. Mégis.

Emlékszem, hogy sosem akartam öngyilkos lenni, nem is értettem, mi vezethet odáig. Aztán a fájdalom és a tehetetlenség megmutatta, megértettette velem, hogy mikor és miért tud egy ember elszakadni életétől, önszántából. Szerencsére csak egy-két pillanat volt az egész, s a cselekvéstől még nagyon messze voltam. Épp csak az illatát fújta felém az elkeseredettség szele. Szellő volt az inkább.

Most nem a heroikus önfeláldozásról beszélek, hanem a csalódottságról, a létezésben való mély, keserű és roppant fájdalmas csalódottságról.