Amikor csak úgy fekszel az ágyon, nyitott szemmel révedsz a semmibe, közben pedig azon gondolkodsz, hogy … min is?
Minden félelmed egy csomagban felbukkan, mint egy üres palack a víz alól. Szinte kirepül belőled, ahogy a felszínre jut. A szíved, mintha valami marokba lenne szorítva, nehezen dobog, a torkod összeszorulva küzd a levegőért. Mi lesz most?
Ott állsz egymagad a tenger partján, de nem süt a nap, hanem vízszintesen esik az eső, a hideg marja az arcod, csontodig hatol a fagyos szél.
Szép ez a nő itt, mellettem. Még akkor is, amikor le-lecsukló fejjel, nyitott szájjal alszik. Kecses, arisztokratikus, vagyis inkább antik vonásai vannak, Talán görög. Hiszen Ciprusra megyünk. Igaz, angolul beszél Dmitrijosszal, vagy mi a neve a nála sokkal idősebb férfinak. Kis törékeny nő ez, finom alakkal, kedves mosollyal. Tudom, mert, amikor letettem a kettőnk közti üres ülésre a laptopot, elnézést kérően mosolygott rám, miközben odébb húzta táskáját.
Sokszor eltűnődöm, vajon kik lehetnek ezek az emberek? Milyen sorsok, milyen életutak rejteznek az arcok mögött? Mennyi fájdalom bújhat meg bennük, amelyet mosollyal fednek el? És vajon, bennem mennyi fájdalom van, amikor én mosolygok őrájuk?
Van bennem, maradjunk annyiban.
Fájdalmaim, amelyekre minduntalan úgy tekintek, hogy majd nemsokára eltűnnek belőlem, hogy aztán majd fájdalommentesen élem végre az életem. Ezek persze sosem tűnnek el, maradnak velem örökre, életfogytiglani büntetésünket töltjük együtt, s a penitencia akár több életen keresztül tarthat..
Sok minden fáj. A gyerekek hiánya, elhibázott döntéseim és azok következményei, sértettség, megalázottság, mulasztások, jaj, oly sok minden. Ha jobban belegondolok, akár tekinthetnék magamra úgy is, hogy csupa fájdalom az életem. Pedig én még egy életvidám személy vagyok, s keveset szomorkodom, nálam többnyire süt a nap idebenn. Mégis.
Emlékszem, hogy sosem akartam öngyilkos lenni, nem is értettem, mi vezethet odáig. Aztán a fájdalom és a tehetetlenség megmutatta, megértettette velem, hogy mikor és miért tud egy ember elszakadni életétől, önszántából. Az az egy-két pillanat elegendő volt, hogy megérezzem, micsoda lelki kínok létezhetnek, amelyek aztán a gyors befejezésre sarkallják a szenvedő lelket. Épp csak az illatát fújta felém az elkeseredettség szele. Szellő volt az inkább.
Most nem a heroikus önfeláldozásról beszélek, hanem a csalódottságról, a létezésben való mély, keserű és roppant fájdalmas csalódottságról.
Mert például ott van az a fájdalom, amikor az anyában csalódsz, aki világra hozott, de egész életedben csak sanyargatott, kínzott, és élvezettel vájta beléd hideg karmait, hogy még jobban szenvedj. Vagy éppen teljesen elhanyagolt, azt csináltál, amit akartál, s hiába futottál a szeretetéért, sosem kaptad meg. Ez maga a pokol. Amikor az anya, csak papíron az.
Ej, mennyi ilyet láttam, s mennyiszer megköszöntem a Jóistennek, hogy nekem szerető, valódi édesanyát adott, aki mindig ott volt, hívás nélkül, amikor kellett.
Fájdalmas még a hamis barátság. És az is, amikor felismered, hogy te voltál az, aki azt hitte, hogy barátok vagytok. Persze, az is lehet, hogy barátok voltatok, csak éppen más felfogásban. Ilyenkor hangzik el az a gyűlöletes kifejezés, hogy „a maga módján.” Ez végül is mit jelent?
Semmit. Pontosan a nagy semmit. Egy remek filozófia a felelősség elhárítására, meg arra is, hogy ne kelljen önmagaddal szembenézni. Van, aki szerint ez elfogadás, mert ő ilyen, és ez a maga módján éppen olyan, mint, amilyen a tiéd a temagad módján. Meg az is lehet, hogy ez inkább a szőnyeg alá söprése az ellentmondásnak.
Kiteszed az asztalra, a barátság asztalára mindened, amid van, berakod a közösbe, s azt hiszed, a másik is ugyanezt teszi, ugyanúgy szalad majd utánad, hogy segítsen, ha bajba kerülsz, ugyanúgy megőrzi titkaid, ugyanaz fontos neki is mint neked, és ugyanolyan lojális hozzád, ahogy te őhozzá.
Amikor aztán fény derül rá, hogy ez mégsem így van, hogy valójában te sokkal többet tettél ebbe az egész barátság nevű kapcsolatba, mint a másik, akkor jön a fájdalom, a csalódás kínzó fájdalma, az árulás kínzó fájdalma, mert elárultnak és becsapottnak lenni nem jó. Igen, nem véletlenül hasonlít az igaz barátság a szerelemre, mivelhogy éppen ugyanarról a tőről fakad mindkettő. Arról a végtelenül odaadó, sokszor az önfeladásig jutó állapotba kerülhetünk, mint egy szerelemben, ugyanúgy ellepi szemünket az a rózsaszín köd, s majd’ minden jellemzőt párba állíthatnánk, mert a két fogalom háttere bizony ugyanaz.
S vajon hányszor érezted a fájdalmat, amely mögött a csalódottság érzete állott némán, szemrehányóan gyászolva?
Gyász. Hiszen elvesztünk valamit magunkból, annak a személynek a képét, akit odaálmodtunk, akiről megalkottunk egy barokk festményt, egy klasszikus szobrot, egy romantikus regényt, egy rokokó kastélyt, egy reneszánsz zeneművet, vagy egy barlangrajzot, de mindenképpen olyat, ami sosem létezett és sosem volt valós. Na ezért van az, hogy a festmény, a szobor, a regény, a kastély, a zenemű, de még a barlangrajz is, csak lassan, nagyon lassan és fokozatosan készül el, s van alkalom észrevenni a tervezési hibákat, a hiányosságokat, félreértéseket, téves elképzeléseket, így kerülve sokkal közelebb a valósághoz, megértve lehetőségeinket, amelyek rendelkezésre állnak egy-egy lelki kapcsolatban.
És gyászolunk, és fáj nagyon, mert „nem ezt képzeltem rólad”, és ez mennyire pontos kifejezés mindarra, ami e fájdalom mögött bujkál: saját magunk felelőssége. Épp ezért érdemes számot vetni, és feloldani magunkban az ellentmondást, amit az elképzelés és a valóság közötti eltérés feszültsége hozott létre bennünk. Pillantsunk a tükörbe, többször és egyre hosszabban, lássuk meg, a magunk világát, értékrendjét vártuk el a másiktól, anélkül, hogy megismertük volna előtte azt, akivel lángra lobbant a szerelem, a barátság, s akit most gyászolunk, s többnyire azért utálunk is, mert nem olyan, mint elvárásaink.
Illúzió ez is, ebben az illúzióvilágban, kezeljük hát akként.
