Magyarok Nepálban?

Barát István Zsolt
Dobogókő Történelmi Folyóirat, 2016. december

Na, de mi közünk nekünk Nepálhoz? Látszólag semmi. A hivatalos álláspont is szinte ugyanez, a „látszólag” szó nélkül. Mégis, mi vonzza, mi vonzotta a magyar őstörténet kutatóit, a néprajzosokat, hogy e távoli országba utazzanak? Különben is, mit tudhat egy átlagember Nepálról?

A 2015-ös földrengés óta biztosan többet, mint előtte. E szörnyű, közel 8000 emberéletet kioltó természeti katasztrófa spirituális okaira később még visszatérünk. Ezt megelőzően az érdeklődőbbek azt is tudhatták, hogy a mai Magyarországnál másfélszer nagyobb Nepál a Himalája legmagasabb csúcsainak otthona, Északról Kína, Délről India nyomja, s ez a kifejezés nemcsak földrajzilag, de politikailag, gazdaságilag is indokolt. A 30 milliós országban jelentős számú tibeti él, nagy részük az 1959-es kínai megszállás elől menekült Nepálba. Jelen írás azonban nem politikai helyzetelemzés, így térjünk vissza eredeti kérdéshez, azaz, mi közünk nekünk Nepálhoz?

Mindenképpen akad néhány felettébb érdekes gondolat e szegény, ázsiai ország és a magyar történelem vonatkozásában. Kőrösi Csoma Sándort, úgy hiszem, nem kell bemutatni, s bár sok mindent tudunk és vélünk élettörténetéről, útjáról, vannak fehér foltok, azt azonban tudhatjuk-sejthetjük, hogy megfordult azon a környéken.

Visszatérés az ismerős ismeretlenbe

Akárhányszor járok Nepálban, mindig megbizonyosodom róla, hogy ez a terület ismerős számomra, és itt most nem regresszív emlékekre, előző életekre gondolok. Amikor első alkalommal láttam Csodaszarvas-ábrázolást egy mintegy kétezer éves Síva-szentélyen, hátterében egy hármashalomra emlékeztető hegycsúccsal, mozdulni sem tudtam.

Egy alkalommal, egy tibeti kereskedő asztalán, aki régi és réginek látszó használati tárgyakat árult, érdekes és ismerős mintázatú pecsétnyomóra bukkantam, így hát beszédbe elegyedtünk. Társalgásunk angol nyelven folyt, a kis fém tárgyon található indás motívumról kérdezgettem, amikor néhány utcagyerek osont mögé, és tapogatni kezdték a portékákat. A kereskedő észrevette a kíváncsiskodókat, s hangosan azt kiáltott tibetiül:

– Utudra! Utudra! – mindeközben pedig kezével hessegette őket. Szinte levegőt is elfelejtettem  venni. Aztán, amikor végül összeszedtem magam a döbbenetből, megkérdeztem tőle, hogy mit mondott nekik?

– Go away! – válaszolta. Szédülni kezdtem. De hiszen ez azt jelenti magyarul, hogy „utadra”!

Régebben egyfajta szokásom volt, hogy külföldi elvonulásaimon (legyen az buddhista kolostor a Himalájában, törzsi falu egy szaharai oázisban, nagyváros a Kaszpi-tónál vagy a mínusz ötven fokos skandináv télben stb.), hogy magyar viseletben töltöttem napjaimat, abban jártam-keltem. Úgy véltem, miért ne lehetnénk mi is büszkék gyönyörű hagyománykincsünk ruhatárára is? Miért nevetséges, ha szkíta inget vagy hun csizmát, magyar mentét visel egy magyar, s miért természetes a hétköznapi embernek, ha csadort vagy szárit, esetleg kimonót lát a hazai utcákon? Efféle „lázadó” gondolataim voltak, amikor úgy döntöttem, hogy akkor is így, magyar ingben, nadrágban, csizmában, tarsollyal és veretes övvel rovom Katmandu utcáit! A hatás nem is maradt el, a helyiek tisztelettel nézték viseletemet, gúnyolódás helyett elismerő mosollyal köszöntek rám az utcán, pedig nem is ismertek. Aztán egy étteremben egy társaság, tibetiek és nepáliak vegyesen, szólítottak meg, mielőtt még leülhettem volna.

– Elnézést Uram! – szólított meg egy tibeti férfi. – Nagyon szép a ruhája! Lefényképezhetném Önt?  A süveg, a csizma, a tarsoly, és különösen az ing mintája nagyon hasonlít a miénkre, de látom, hogy nem ugyanaz. Honnan jött?

– Magyarországról – közöltem a férfivel. Arca hirtelen megmerevedett, majd hangosan felkiáltott.

– Mondtam én a többieknek, hogy te hun vagy! – vigyorgott szakadatlan. Erre aztán barátai is közelebb jöttek, simogatták a tarsolylemezt, csodálták a vereteket, elkérték a süveget, fotóztak, kérdezgettek, örültek …

Első nepáli utam Indián keresztül vezetett, s az Új-Delhi repülőtéren ért egy hasonló találkozás. Viseletben utaztam akkor is. Társammal épp csak leszálltunk a Bécsből indult járatról, s éppen a tranzitváróba tartottunk, amikor az üvegajtó mögött megpillantottunk egy hatalmas bajszú, hatvan körüli katonatisztet. Ott ült keresztbe vetett lábbal a folyosó közepén egy széken, körötte 8-10 katona, botokkal a kezükben. A parancsnoknál egy lovaglópálca volt. Láthatóan élvezte helyzetét. Aztán, amikor megpillantott minket, hirtelen felugrott, hindi nyelven kiáltozva parancsokat osztott katonáinak, akik erőteljes léptekkel megindultak felénk, s szinte kitépték kezeinkből a bőröndöket. Egy pillanat alatt leforgattam a drámát a fejemben, láttam, ahogy egy trópusi börtönben ücsörgök, ártatlanul elítélve, míg a monszun és malária el nem visz a másvilágra…

Ekkor a harcsabajszú parancsnok jelentős léptekkel elénk sietett, s közben angolul kiabálta felénk:

– Welcome Huns! – azaz, Isten hozott benneteket, hunok!

Meglapogatta vállunkat, hátunkat, kezet rázott, majd széles mosollyal, mint, aki büszkén mutatja, micsoda különleges vendégei vannak, átkísért minket a váróba. Pillanatok alatt két széksort kiürített nekünk, mondván, itt alhatunk kicsit, hiszen csak hat óra múlva érkezik a gépünk. Alaposan szemügyre vette ruházatunkat, majd még egyszer megölelgetett bennünket, s katonái kíséretében távozott. Zavarunkban csak álldogáltunk ott percekig, azt sem tudva, mi történt velünk. A széksorokról elhessegetett emberek érdeklődve bámultak minket. Néhány pillanatig még tátott szájjal néztünk körbe, majd feleszmélve, visszatessékeltük a várakozó indiai és nepáli utasokat a nekünk „megtisztított” székekre. Kicsit még aggódtunk, hogy vajon csomagjaink hová kerültek, majd a Gondviselésre bízva őket és magunkat, fáradtan leroskadtunk a nekünk is helyet szorító utasok mellé.

A Szkíta Bölcs

A személyes megtapasztalások mellett nagyon fontos tudnunk néhány dolgot Sákjamuni Buddháról. Elsőként, hogy nem Buddha, hanem Buda. Nem, nem Budda! Buda. Így ejtik. S nemcsak a helyiek, hanem szerte a világon. Kivéve a magyar nyelvben. Buda (mostantól már csak így írom), a mai Nepál területén született, Lumbini nevű város közelében. Születésének története is rendkívül érdekes.

Édesanyja, Mahadéva királyné (nevét fordíthatjuk Nagy Istennőnek, azaz Boldogasszonynak is) terméketlen volt, s hosszú évek óta az anyaság áldott állapota után vágyódott. Mindennap fohászkodott az istenekhez, míg egy éjszaka, álmában egy fehér elefánt látogatta meg, s ebből tudta, gyermeke fog születni. Így is lett. Állapotosan elindult hát, hogy a megfelelő helyen hozhassa világra gyermekét, ám útközben megindult a szülés, s a mostani Lumbini közelében, egy bódhi-fa ágába kapaszkodva megszülte Gáutama Sziddhártát. E történet egyes ábrázolásaiban, különösen a szobros megjelenítéseknél, nem elefánt, hanem sólyom szerepel a megtermékenyítő erőként. Ismerős?

Buda történetére most nem térek ki, hatalmas irodalma van, könnyen hozzáférhető akár az interneten is. Azt azonban ritkán említik meg, hogy megvilágosodása utáni neve, a Sákjamuni Buda mit is jelent. A Buda névről már tudhatjuk, hogy megvilágosodottat, felébredettet jelent, de az már kevésbé köztudott, hogy a sákja (szakja, szaka) szkítát, a muni (munyi) pedig bölcset jelent.

A haldokló Budát aggódva kérdezték tanítványai.

– Mester, visszatérsz még valaha?

– Nem, barátaim, én most kilépek az élet kerekének forgásából. De ne aggódjatok, tizenkét évvel távozásom után jön majd egy második Buda. Ő pedig sokkal hatalmasabb és bölcsebb lesz nálam.

Padmaszambhava, azaz Lótuszbanszületett lett a neve, de hallhattuk még Guru Rinpocseként is. Sok neve közül azonban van egy, ami hozzánk, magyarokhoz közelebb áll, mégpedig a Sákjasimha, azaz a Szkíta Oroszlán. Igaz, ő a mai Pakisztán területén született, de akkoriban még nem létezett ez az állam, Nepál sem, sőt még India sem. Amiről beszélhetünk: Szkítia.

2 http://www.crystalinks.com/ScythiansMap.jpg

Ezen a hatalmas területen jött létre később a Heftalita Birodalom, azaz a Húna Birodalom, kik saját magukat uar-nak hívták. A hivatalos álláspont szerint természetesen a húna nem azonos a hunnal, az uar pedig kizárt, hogy avar legyen. Álláspontjuk szerint, iráni, török, proto-mongol, de lehet, hogy tibeti. De semmiképpen nem lehetséges, hogy a magyaroknak bármi közük lenne a húnákhoz, uarokhoz. Szerintük.

Térjünk vissza inkább eredeti témánkhoz!

Nepál 18. századi egyesítése előtt kisebb királyságokból, városállamokból állt, mégis őriztek valamiféle területi egységet. Ez már csak azért is érdekes, mert itt nem beszélhetünk homogén nemzetről, több tucat különböző törzs élt itt együtt, amelyek még nyelvükben is különböztek. Érdekes módon az államalkotó népcsoportok éppen heten vannak, s még érdekesebb számunkra, hogy ebből az egyik törzset magarnak hívják. Igen, magar. Nepáli barátaimat kérdezgettem, mit tudnak a magarokról. Legtöbben szinte semmit, egyikük azonban a következőket mondta.

– Az iskolában meg kellett tanulnunk az államalkotó törzsek történelmét is. A magarokról például azt, hogy a Délről, a hatalmas birodalomból seregek indultak el, új és régi területeket felderíteni, majd had egy jelentős része itt ragadt, a Himalája alacsonyabb (2000-6000 m) régióiban. Úgy tanultuk, megtetszett nekik a hely, feleségeket találtak itt maguknak, megtelepedtek.

Más, magyarul el nem érhető, idegennyelvű források szerint a magarok két fivér révén kerültek erre a területre. Ezek a testvérek aztán idővel egymás ellen fordultak, s a vesztes odébb állt. A magar és a Kash (Thakuri) népnév is utalhat erre, további képzelgésekbe azonban itt és most ne menjünk bele, de további gondolkodásra erősen ajánlom!

(Itt kell megemlíteni, hogy a mai Pakisztán területén pedig a Hunza-völgyben a hunzák élnek, akik szintén rendkívül sok vonásban hasonlítanak hozzánk.)

A magar nép nemzetségnevei is elég beszédesek, a mai napig használják ezeket, sőt, csakis ezeket. Lássunk néhányat angol átírásban, zárójelben a körülbelüli kiejtése olvasható: Ale (Él), Budha (Buda), Gharti (Kerti), Pun (Pán), Rana (Rána), Roka (Róka – közepesen hosszú óval ejtik), Thapa (Tápá), Jhankri (Dzsánkri), Shreesh (Serés), Budhathoki (Budatoki), Garbuja (Gárbudzsa), Purja (Purdzsa), Ramjali (Rámdzsáli), Jugjali (Dzsugdzsáli). Ezeket az előtagokat használják, hogy könnyebben beazonosíthassák egymást, például Tsering Budha-Magar, így tudható, hogy melyik magar törzsből származik a Tsering keresztnevű férfi.

A magarokról egyébként készült néhány magyar kisfilm is, ezek az interneten elérhetők. Sajnos, ezek sem terjednek ki minden részletre, de ez is sokkal több, mint a semmi. Amit ma tudhatunk, hogy a helyenként megmaradt kopjafás temetkezés mellett, hasonló motívumokat használnak, népzenéjük dallamvilága is ismerős. Magam is évek óta törekszem egy magar-expedicíó elindítására, amelynek keretein belül nemcsak néprajzi, de genetikai vizsgálatok elvégzését is célul tűztem ki. Ehhez azonban évek és hatalmas anyagi háttér szükségeltetik. Nos, időm talán még van, a másik összetevő a nagyobb kérdés.

A magyar bódhiszattva

Visszatérve Kőrösi Csoma Sándorra, a róla és útjáról szóló írásokból úgy tudjuk, hogy sosem jutott be Nepálba, miután akkoriban igencsak elszigetelt ország volt, zárt határokkal. Egy alkalommal, nem is messze Katmandutól, azonban érdekes domborműre bukkantam egy öreg templom falán. A zártudvarú épületegyüttes alapvetően hindu imahely volt, de néhány évszázada a buddhizmus, vagyis budizmus követői is helyet kaptak a falakon belül. Talán ez lehet az oka annak, hogy egy, a helyi ábrázolásoktól eltérő fizimiskájú arc köszönt rám a belső udvar egyik faláról, s valahogy rögtön azt éreztem, ez a mi magyarunk. Megkérdeztem hát a helybéli szerzetest, de semmit sem tudott az épület történetéről, különösen nem arról a domborműről. Lehetséges, hogy nem a nagy utazó arcképe van a falon, de mindenképp összecseng azzal, hogy Csoma a budizmus egyik bódhiszattvája, „szentje”, miért ne lehetne akkor akár ő az?

A Szkíta Oroszlán

S ha már visszakanyarodtunk a budizmushoz, vessünk még néhány pillantást a Szkíta Oroszlánra, azaz Guru Rinpocsére. Az első meglepetésem vele kapcsolatban az volt, amikor tibeti mesterem így fogalmazott.

… – Guru Rinpocse, akit ti ott Nyugaton úgy ismertek, Gábriel …

A következő pedig akkor ért, amikor jobban szemügyre vettem a második buda ruházatát: hun csizma, köpönyeg, mellvért-szerű nyakék, pártás süveg, kackiás bajusz.

Néhány nap múlva elutaztunk Pharpingba, ahol a legenda szerint Guru Rinpocse több mint ezeréves életéből néhányszázat eltöltött, egy barlangban meditálva. A szent hely köré épült kolostor egyik szerzetese szívélyesen tessékelt minket a barlang bejáratához, ahol egy furcsa formájú mélyedésre mutatott, s így szólt.

– Ez itt a kéznyoma.

Valami furcsa érzésem támadt, ahogy vizsgálgatni kezdtem a tenyérlenyomatot a kőfalban. Kerestem a véső nyomait, a turpisságot a dologban. Ázsia azon szegletében is vannak, akik szinte mindenféle trükkre képesek, hogy egy kis pénzhez jussanak, így aztán láttam már „többszázéves” kegytárgyat „made in India” felirattal, „antik” tibeti hangtálat kínai cégbélyegzővel. Szóval, gyanakodva vizsgálgattam a tenyérlenyomatot, amikor észrevettem, mi az, ami furcsa érzéseket keltett bennem: hat ujja volt!

Ugyanezen a napon, amikor visszatértem Katmanduba, benéztem egy tea- és fűszerboltba, s miután kiválasztottam kedvenc masala-teámat, átnyújtottam a pénzt az eladónak, aki el is vette tőlem, majd  tenyerembe szórta a visszajáró aprópénzt a másik kezével, amelyen hat ujj volt. Ácsorogtam még egy kicsit ott a pultnál, s vártam, hogy újra megnézhessem a táltosjegyet. Tényleg hat ujja volt, hüvelykujján csüngött egy kisebb hüvelykujj, amelyet mozgatni nem tudott, de korántsem volt élettelen. Később, miután már többször vásároltam ott, sőt, mivel látták hangszerem a vállamon, zenéltem és énekeltem is nekik, összebarátkozva teázgattunk a bolt egyik sarkában. Megkérdeztem tőle, tudja-e mit jelent, hogy hat ujja van? Egy pillanatig egyetértően nézett rám, majd hirtelen elvigyorodott és azt mondta, fogalma sincs. Biztos voltam benne, hogy tudja, de a többiek miatt elmeséltem hát, a mi hazánkban, kultúránkban ez szellemi útra való kiválasztottság jele. Volt. Manapság, értsd az elmúlt száz évben mindenképpen, ha ilyennel születik a gyermek, azonnal eltávolítják róla a „felesleges” részt, a plusz csontot. Az utóbbi 40-50 évben a szülő tudta nélkül. Ady még tudta, hogy neki volt egy hatodik ujja, s időnként verseiben is bánkódott elvesztése miatt.

Még aznap este, kolostori szobámba való visszatérésem közben egy kelmebolt eladója nepáli szokás szerint, összetett kézzel köszöntött és hívott be üzletébe.

– Namaste Sir! Jöjjön beljebb, nézze, milyen szép az árum! Kér egy teát?

Nem tudtam ellenállni a szívélyes invitálásnak. Az eladó leültetett, s már hozta is a gőzölgő fűszeres tejes teát egy csészében, amit hatujjú kezében tartott!

Hasonlatos dolgok

Ami a fővárosban, Katmanduban legelőször tűnik fel az idelátogató európainak, hogy gyakorlatilag csak lapostetős házaik vannak. Aztán, amikor kiutazunk a nyüzsgő városból, a himalájai falvakban szép szerével találhatunk ismerős struktúrájú épületeket, zsúptetős, zsindelyes tetővel, tornáccal, akárcsak a mi parasztházaink, ezek is vályogból, újabban téglából építtettek. Odabenn döngölt padlóra lépünk, egyszerű, gyalulatlan deszából készült „bútorok” fogadnak, a mennyezeten a gerendák szabadon, burkolat nélkül függenek, akárcsak a mi hagyományos hajlékjainkban.

Apropó hajlék! Számos épületbe a mai napig is csak apró ajtón keresztül léphetünk be, számomra, termetem miatt, sokszor különösen nehéz volt „befűzni” magamat rajtuk, kiváltképp a fentebb említett kolostorban, ahol Kőrösi Csoma arcképét véltem felfedezni.

Akárcsak a magarok, rettenthetetlen harcosok hírében állnak a híres-hírhedt nepáli gurkhák is, halált megvető bátorságukról, hősies vagy vakmerő rohamaikról szinte az egész világon tudnak. Ezért szerződtette a Brit Birodalom őket, mint különleges katonákat, felderítőket, s az Egyesült Királyság a mai napig is zsoldjába fogadja e nepáli népcsoport katonáit. Kering egy legenda, miszerint a Falkland-szigeteki háborúban, 1982-ben egy maroknyi gurkha zsoldos, miután partra szállt az egyik, konfliktusban érintett szigeten, híres és rettegett késüket, a khukrit előrántva rontottak az argentín megszállók lőállásai felé, amitől ezek annyira megrémültek, hogy mindent otthagyva rohantak el, talán hazáig meg sem álltak. A hivatalos jelentésben pusztán ennyi szerepel: Anglia 75 tengerészgyalogos katonája néhány óra alatt visszafoglalta a szigetet.

Nézzük most meg közelebbről, mi is ez a híres-hírhedt fegyver, a khukri! Formáját tekintve furcsa, hiszen görbe ívű pengéjének éppen a belső íve van megélezve, éppen ellenkezőleg, mint a mi szablyáinknál. Számomra akkor vált igazán érdekessé ez a méretes kés, amikor egy, Oroszország területén feltárt, szkíta halomsír leletanyagát meg nem láttam. De hiszen ezek ugyanolyanok! Ezek szerint a ghurkák azt a fegyvert vallják magukénak, amit a szkíták is használtak ezer évekkel ezelőtt! Több, mint érdekes!

A csodaszarvasos szentély után a második legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor mesterem közölte, hogy látogassam meg a Chenrezig-kolostort, mert az nekem biztos tetszeni fog. Kerítettem hát egy taxit, és felzötyögtünk arra hegyre, ahol a kolostor állt. A kapuban a következő angol nyelvű tábla fogadott: „WHILE AT KOPAN MONASTERY: please refrain from killing, stealing, lying, sexual conduct, intoxicants including tobacco. Thank you”, azaz „A KOPAN KOLOSTORBAN: kérem tartózkodjon a gyilkosságtól, lopástól, hazugságtól, szexuális magatartástól, kábítószerektől, beleértve a dohányt is.”

Két gondolat villant belém, amikor elolvastam. Az egyik, hogy no lám, itt bizonyára sok nyugati turista járt már (s ez igaz is), a másik pedig a kolostor neve: Kopan. Odasiettem egy arra sétáló szerzeteshez, s megkértem, mondja ki a kolostor nevét. Meglepetten nézett rám, aztán így szólt:

– Kopány! – s mosolyogva továbbment.

Újra az a dermedtség vett rajtam erőt, mint csodaszarvasnál, vagy a tibeti kereskedő magyar szavainál. Beljebb sétáltam, vagyis inkább botorkáltam, s közben egyfolytában azon járt az eszem, mibe csöppentem én bele? A szentély és imaterem lenyűgöző falfestményei láttán buzgón fotózni kezdtem, s ekkor újabb érdekességet fedeztem fel, hun csizmák ábráit a szent képek között. Az évek során megkérdeztem néhány szerzetest, miféle okból vannak a csizmák a falon, de túl sokra nem jutottam. Hagyomány! – volt a válasz. A csizmás festménytől kissé arrébb, a másik falon egy ölelkező csontvázpárra lettem figyelmes, lefényképeztem hát azt is, majd az összes falat apránként. Majd később kiderítem, mik ezek, gondoltam.

 Az épületet megkerülve csodaszép kertbe jutottam, amely szinte egycsapásra feltöltött a koszos, büdös Katmandu után. Nyírt, zöld gyep, amely a szubtrópusi országban ritkaságnak számít, virágzó bokrok, érdekes formájúra nyírt bukszusok, illatozó cserjék és, ami legfeltűnőbb volt, a csend, amely még misztikusabbá tette az egész helyet. Tovább haladva egy hatalmas szobor nézett velem szembe, 17 feje 4 sorban négyesével tornyosultak egymáson, s a tetején foglalt helyet a 17. fej. A szobor egy kör alakú medencében állt egy talapzaton. Ő is fényképre került.

Egy magaslaton leültem, s a környező hegyeket, a magasabb Himalája-vonulatokat szemlélve elöntött az a fajta béke, amely ritkán látogatja meg az embert. Így teltek el órák, csendes meditációban, s talán sosem ért volna véget, ha egy kéz lágyan meg nem érinti vállam, s a hozzá tartozó szerzetes nem figyelmeztet, hogy mennem kell, mivel a kolostor hamarosan bezárja kapuit.

Az időzítés jó volt, semmi kedvem nem volt sétálni, szerettem volna még ebben az állapotban maradni hosszan, s a zárórára idegyülekezett taxik egyikébe beültem.

A Fehér Kolostorba, kérem! – mondtam halkan a sofőrnek, aki visszakérdezett.

– Chabahil vagy Bodhnath?

– Mi? Csabai? – kérdeztem hangosan és meglepődve, mert így ejtette a taxis. Később megnéztem a térképet, s akkor láttam csak, hogy van leírva. Másnap meglátogattam „Csabait”, de „csak” egy 2200 éves sztúpát találtam ott és hatalmas autóforgalmat (még hatalmasabb szmoggal) mellette. Mikor visszaindultam, betértem egy könyvesboltba, s vásároltam egy kis tájékoztató füzetet Hindu és buddhista istenségek és kegytárgyak címmel. Kolostori szobámba visszaérve tanulmányozni kezdtem a kis könyvet, s megtaláltam benne a táncoló-ölelkező csontvázpárt. Ők fogadják a túlvilágba lépőket, írta a könyv, a nevük Chethipathi. Csetepaté?! Ó, de szép, szimbolikus ábrázolás ez! Hogyan is tudnánk jobban ábrázolni a csetepatét, veszekedést, mint egy női és férfi csontvázpárral! Tovább lapozgatva megtaláltam a 17 fejűt is, az ő neve Mahasamber. Micsoda? Magasember?! Kezdtem úgy érezni magam, mintha valami tréfa lenne az egész, vagy csak egy álom, amiből felébredve rájövök majd, micsoda butaság volt ez az egész. De nem. A könyv tele volt hasonló figurákkal és nevekkel. Egyik kedvencem az a segítő démon, amely csak egy fejből áll, egyes ábrázolásokon két kézfej nő ki az álla alól, amelyekkel egy tekergő kígyót tart, s hegyes fogaival éppen e csúszómászót készül szétharapni. Az ő neve Chepu. Csepűrágó, gondoltam, s azóta is így hívom.

Hosszan lehetne még sorolni az érdekes „véletleneket” (talán későbbi számokban még folytatjuk), elsőre azonban ennyi is elegendő gondolatébresztőnek. Emlékezzen a kedves olvasó, hogy rengeteg kérdés vár még bizonyításra. Tehát munkára fel!