– Van valami misztikus ebben a fában. Valami kiismerhetetlen. Sosem tudni, hogy épp melyik színe mit jelent, mert annyi színe van neki. A törzsétől a legvékonyabb ág csúcsáig számtalan árnyalatban játszik kérge, a barna, fekete, szürke és zöld, s mindez ezüstös csillogással néz vissza a szemlélőre. A gyümölcs sem egyértelmű. Abban nincs semmi különleges ugyan, hogy növekedése, érése során számtalan színváltozatban „érhető tetten”, azonban a teljesen megérett gyümölcs is rejtelmes. Ezüstszürke hamvasságát letörölve felfénylik lilás-barnás színe, helyenként sárga és vörös pöttyökkel tarkítva, s amikor húsát pillantjuk meg, látni ott a zöld, sárga és barna mindenféle árnyalatát is, és ez még csak egy egyszerű, hétköznapi szilva, egy olyan hagyományos, egy olyan megszokott, egy olyan szilva szilva. A ringló, a fosószilva és a többi különféle változat jellemzőiről nem is beszélve.
Bámult az ablakon keresztül, hogy végre meglássa a szilvafa lényegét, a valódi jelentését. A konyhában ülve szemlélte a koros fát, burjánzó gallyait.
– Metszeni kell – mormogta maga elé.
– Meg kell metszeni engem is. Túl sok vagyok, nem férek magamhoz.
– Hogy akarod megmetszeni magad?
– Nem tudom. Kezdetben fizikailag talán. Lemetszem magamról az egészségtelenséget.
– Kint is, bent is, igaz?
– Igaz.
– Hogy kezdesz neki?
– Azt hiszem, figyelem még a fát egy kicsit.
Tudni akarta, vajon egy madár hogyan gondol egy fára? Mit jelent neki? Tudja-e, hogy az is él? Egyáltalán, tud-e bármit is egy madár? Vagy csak létezik, úgy, ahogy a jelen kor embere éli napjait, elhülyülve, s csak testi érzetei által diktált igényeit kielégítve?
– Igen, s vajon – gondolta tovább kérdését – intuitív tevékenysége van-e a madárnak vagy a posztmodern embernek, s ha van, melyiküknek erősebb?
– Le kéne jönnöd az elefántcsonttoronyból, barátom! – szólt magára, hangosan.
– Ott lennék?
– Ott. Azt hiszed, volt ez másképp is valaha? Hogy az emberiség működött valaha úgy, hogy a többség gondolkodott, tisztában volt a világ működésével, de legalábbis ösztöneivel követte a felsőbb tudat erkölcsét?
– Miért, nem így volt? Például az Aranykorban?
– Az a gyanúm, hogy az Aranykor is csak egy utópia, egy régmúlt időkben felállított követendő eszmény, amelyet lassacskán történelmi ténnyé kovácsolt az emlékezet, majd mítoszt gyártott belőle.
– Ahogy ez lenni szokott: minden tényből mítosz lesz.
– Írjunk hát mítoszt!
– Írjunk! Írj!
– Rendben, akkor kezdem.
