– Van valami misztikus ebben a fában. Valami kiismerhetetlen. Sosem tudni, hogy épp melyik színe mit jelent, mert annyi színe van neki. A törzsétől a legvékonyabb ág csúcsáig számtalan árnyalatban játszik kérge, a barna, fekete, szürke és zöld, s mindez ezüstös csillogással néz vissza a szemlélőre. A gyümölcs sem egyértelmű. Abban nincs semmi különleges ugyan, hogy növekedése, érése során számtalan színváltozatban „érhető tetten”, azonban a teljesen megérett gyümölcs is rejtelmes. Ezüstszürke hamvasságát letörölve felfénylik lilás-barnás színe, helyenként sárga és vörös pöttyökkel tarkítva, s amikor húsát pillantjuk meg, látni ott a zöld, sárga és barna mindenféle árnyalatát is, és ez még csak egy egyszerű, hétköznapi szilva, egy olyan hagyományos, egy olyan megszokott, egy olyan szilva szilva.
Bámult az ablakon keresztül, hogy végre meglássa a szilvafa lényegét, a valódi jelentését. A konyhában ülve szemlélte a koros fát, burjánzó gallyait.
– Metszeni kell – mormogta maga elé.
– Meg kell metszeni engem is. Túl sok vagyok, nem férek magamhoz.
– Hogy akarod megmetszeni magad?
– Nem tudom. Kezdetben fizikailag talán. Lemetszem magamról az egészségtelenséget.
– Kint is, bent is, igaz?
– Igaz.
– Hogy kezdesz neki?
– Azt hiszem, figyelem még a fát egy kicsit.
Tudni akarta, vajon egy madár hogyan gondol egy fára? Mit jelent neki? Tudja-e, hogy az is él? Egyáltalán, tud-e bármit is egy madár? Vagy csak létezik, úgy, ahogy a jelen kor embere éli napjait, elhülyülve, s csak testi érzetei által diktált igényeit kielégítve?
– Igen, s vajon – gondolta tovább kérdését – intuitív tevékenysége van-e a madárnak vagy a posztmodern embernek, s ha van, melyiküknek erősebb?
– Le kéne jönnöd az elefántcsonttoronyból, barátom! – szólt magára, hangosan.
– Ott lennék?
– Ott. Azt hiszed, volt ez másképp is valaha? Hogy az emberiség működött valaha úgy, hogy a többség gondolkodott, tisztában volt a világ működésével, de legalábbis ösztöneivel követte a felsőbb tudat erkölcsét?
– Miért, nem így volt? Például az Aranykorban?
– Az a gyanúm, hogy az Aranykor is csak egy utópia, egy régmúlt időkben felállított követendő eszmény, amelyet lassacskán történelmi ténnyé kovácsolt az emlékezet, majd mítoszt gyártott belőle.
– Ahogy ez lenni szokott: minden tényből mítosz lesz.
– Írjunk hát mítoszt!
– Írjunk! Írj!
– Rendben, akkor kezdem.
