– Visszatértek a gyerekkori érzések, ahogy megérzek egy illatot, valami ételillat áramlik a dohos házszaggal vegyítve és mégis olyan jó érzésem támad, minthogyha visszatérnék a gyerekkoromba.

– De miért foglalkozol ennyit a gyerekkorral, a gyerekkoroddal?

– Csak nem azért, mert félek az elmúlástól?

– Ez már nem is kérdés volt, hanem egyből meg is válaszoltad.

– Mert félek az elmúlástól.

– Ki nem fél? Mindenki fél. Még azok is félnek, akik akarják az elmúlást. Úgy tudom, az öngyilkosok is félnek, de ők talán jobban félnek az élettől. Mert az élet hosszabb, mint maga a halál pillanata. És az életben garantáltan van szenvedés, a halálban talán nincs. Ez lehet a menedék. Ez lehet az a menedék, amit magukhoz vesznek az öngyilkosok. Lerakni az élet szenvedéseit, és elmerülni a semmiben, a feketeségben.

– Igen, az is kérdés, hogy mi van odaát? Hogy valóban semmi van-e vagy igazak a pletykák, miszerint van túlvilág, miszerint odaát ugyanúgy folytatódik, vagy kicsit másképpen, de folytatódik, vagy nagy szenvedésben, vagy nagy örömben?

– Tegnap is volt egy ilyen érzésem. Elkezdtem élvezni azt, hogy a városban vagyok, ugyanúgy, mint gyerekkoromban.

– Valóban élvezed, vagy csak a pillanatot élvezed?

– Mindenesetre örülök, hogy a pillanatot is meg tudom élni.

Ez is milyen hülye kifejezés. Olcsó. „Megélni a pillanatot”. Mintha lehetne nem megélni a pillanatot. Ez csak amolyan ezoterikus ömlengés.

– Ó, mennyit ömlengtem magam is, és mennyire szkeptikus vagyok akkori önmagamhoz képest.

– Meghasonultál?

– Nem hiszem. Mondjuk, hogy földelődés, ha már ezoterikusokat említettük. Te jó Ég!

A változásnak ezernyi arca van.