Mostanában sokszor eszébe jut gyermekkora. Elfeledett emlékek bukkannak föl, s mint hab a víz tetején, úsznak és feltűnősködnek tudata felszínén. Át akar látni a habon, át akar látni az okon, amiért az emlék előkerült, s érthetetlenül kavarog, úszkál itten.
Aztán ott vannak az állandó vendégek, amelyek szinte mindennap vele vannak, állandó vendégek, akik makacsul ülnek tudata peremén, s nem tágítanak, állandó vendégek, akikkel már nincs mit beszélgetni, mert kifogyott a szó, de ők mégis ott várnak, mosolyogva, hogy majd csak megtalálja a választ, hogy miért vannak még ott, és valójában miért jöttek?
Állandó vendégek, akiknek nagyon örült, amikor megérkeztek, de most már nagyon szeretné, hogy hazamenjenek, s végre lepihenhessen. De ők csak ülnek ott a kanapén, s várnak csendben, szinte mozdulatlanul, várnak és várnak, s tekintetükből látja, hogy már majdnem megvan, már közel jár, tekintetükből látja a biztatást, hogy már csak egy kicsit kell várni, már csak egy kicsit kell elmélkedni, s meglesz az a fránya válasz, amire oly sokat vártunk már, így együtt, s akkor majd vidáman sóhajtva felállnak, enyhén meghajolva megköszönik a szíves vendéglátást, s szabadkoznak, hogy ilyen sokáig maradtak, de hát olyan jól elbeszélgették az időt, s régen érezték már ilyen jól magukat. Ő meg majd szintén mosolyog, s miközben hallgatja az udvarias szavakat, csak arra tud gondolni, hogy menjenek már ezek a fenébe, és hogy valószínűleg ezek mégsem mennek sehova, mert még mindig itt állnak, és csak ömlik a szó, pedig ő már szívesen lefeküdne aludni, le sem zuhanyozna már, tán még a fogmosást is kihagyná, de persze nem fogja, csak annyira fáradt már, hogy még ezzel is megfenyegeti saját magát.
Aztán egyszer csak arra eszmél, hogy a vendégek már elmentek mind, ő pedig áll a szobában, tekintetével őrzi az üres poharakat, de ni, ott valaki hagyott néhány kortyot, vajon miért nem itta meg? Látja az üres ropis poharat, csendes sókristályok hevernek döglötten az üveg alján, várják a hajnali párát, amiben kissé feléledve, összeragadhatnak majd. Valami csokipapír, tán bonboné, ott fekszik a lakkozott asztalt borító hímzett terítőn, az édesség piros fóliája szinte üvölt a fehér alapon, azt üvölti, hogy valaki kiszórta a mogyorót is, meg hogy ez a használt papírzsebkendő is itt maradt.
Nem baj, a lényeg, hogy elmentek.
