Amikor zenél, egyszerűen megszűnik a világ. Feloldódik a világban. Vagy a világ oldódik fel őbenne. Az biztos, hogy amikor zenél, a zene, a dal ő maga, ő magából lesz a zene, átváltozik a zenévé, átváltozik a dallá, átlényegül hanggá.
– Tudsz erről ilyenkor? Hogy ez történik? – kérdezte önmagát.
– Vajon, amikor a madarak repülnek, tudják-e, hogy repülnek, vagy egész egyszerűen, nem gondolnak semmire?
– Tudományosan szemlélve, az állatok nem gondolkodnak semmin. Valójában azonban, amikor ilyen állati létbe merülünk, például, amikor feloldódunk a zenében, gondolkodunk-e bármin is? Nem.
– Való igaz, hogy nem – vitatkozott önmagával -, de tudatában vagyunk annak, hogy hol vagyunk, mit csinálunk, kik vagyunk. Kik vagyunk? Ez az a kérdés, amelyre sosem kapunk kielégítő és végleges választ. Legalábbis az ezoterikus tanokból ezt így lehet tudni. De mi a zene?
– A zene hangokból áll.
– A zene nem áll! A zene mozog, a zene él, a zene lüktet! A ritmus, a dallam, a harmónia nem más, mint a test, lélek és szellem hármassága.
– Létezésünkhöz szükséges-e a zene?
– Ó, igen, még mennyire, hogy szükséges! Hiszen a zene bennünk él, nem lenne zene, ha az emberben nem lenne zene, nem lenne zene, ha nem lenne rá szükség! Na persze, itt jön majd az a gondolat, hogy például gonoszságra sincs szükség, mégis van.
– A bölcsek szerint azért van szükség gonoszságra, hogy meglátszódjék benne a jóság.
– Nem tudom, de zenére szükség van. Legalábbis, nekem szükségem van zenére, és nemcsak nekem, hanem mindenkinek szüksége van a zenére, vagy ilyen, vagy olyan formában, hiszen az élet is egyfajta zene. Meg van komponálva, különböző felvonásokból áll, lehet gyors, lehet lassú, lehet harmonikus vagy diszharmonikus, lehet hosszú vagy rövid, véget érhet lecsengetve, véget érhet a csúcson abbahagyva.
– A zene az élet képlete hangokban elmondva. A zene maga a tudás. A zene egy imádság.
– Azt mondják, hogy az énekelve elmondott ima kétszeresen számít.
Amikor ott van a színpadon, megszűnnek a világ azon részei, amelyek egyébként kitöltik a hétköznapjait, kitöltik a gondolatait, megszűnik a világnak azon része, amely zavaró lehet, nem marad más, csak a zene, ugyanakkor tudatában van annak, hogy ott van a közönség, hogy kik vannak a közönség soraiban, időnként még egy-egy mosolyt is elereszt, célzatosan. Igyekszik mindenkinek mosolyogni, igyekszik mindenkinek egy-egy személyes mosolyt elküldeni, hogy az a néző, az a hallgató, ne csak közönség legyen, hanem részévé váljék mindannak az alkotásnak, mindannak a harmóniának, amit ő létrehoz. Azt akarja, hogy a közönség ne egy massza legyen, hanem érző lények külön-külön megvalósult harmóniája, felemelkedettsége.
A zenéről sok mindent lehet tudni, zenélni mindenütt lehet, zenélni mindennel lehet, énekelni mindennel lehet, de nem mindig esik jól hallgatni a zenét. Különösen, ha az a zene túlságosan egyedi. Például rossz hallgatni a hamis hangokat, például rossz hallgatni a kellemetlen hangú énekeseket, vagy énekesnőket. Például rossz hallgatni azokat az énekeseket vagy énekesnőket, akik üvöltözve adják elő a dalt, ripacskodnak, s csak azért énekelnek olyan nagyon hangosan, hogy azt hallgatni is fáj, hogy mindenki lássa, mindenki hallja, hogy ők aztán tudnak énekelni, hogy ők aztán olyan hanggal és hangerővel rendelkeznek, mint senki más, és hogy ők mennyire egyedülállóan különlegesek!
– A zene alázat. A zene barátság, a zene szerelem, a zene élet, a zene időjárás, a zene minden és mindenben megtalálható, és minden zenében megtalálhatod magadat, egy részedet. A dübörgőben, a csendesben, a klasszikusban, a modernben, a lassúban, a gyorsban, a halkban, a hangosban. Mindegyikben.
