Budai bérházak

Valami megmagyarázhatatlan hangulatot árasztanak a budai bérházak. Ahogy a hársfaillatot maga mögött hagyta lenn a Tabánban, itt, a Gellért-hegyen megcsapta orrát az az ódon szag, a múlt dohos szaga. Ahogy a fák rásimulnak a házfalakra, s ahogy azok a levegőtlenségtől bepenészednek, ahogy a viharban edzett fák ágaikkal ledörzsölik a festéket és a vakolatot, van valami ebben a hangulatban, ami megintcsak az elmúláshoz vezeti gondolatait.

– Azt gondoljuk, akkor minden más volt, amikor ezek a bérházak épültek. Azt gondoljuk, talán jobb volt, vagy éppen azt gondoljuk, hogy rosszabb. Azt gondoljuk, hogy a kommunizmusban, minden sokkal rosszabb volt, és most azt, hogy csakhogy vége. És akkor meg azt gondoltuk, hogy a kommunizmust megelőzően minden sokkal rosszabb volt, és csakhogy vége.

– Aztán átéltünk, tudj’isten, hány rendszert már, és tulajdonképpen ugyanazt az egyet éljük: ez az élet. A rendszer neve, élet. Az élet szempontjából teljesen mindegy, hogy milyen politikai rendszer van, kommunizmus, horthysta rendszer, neokonzervatív vagy bármi, egyéb ostoba jelzővel ellátott hatalmi törekvés.

– Egy biztos. Ebben az egészben csak egy biztos. Maga az Egy. A létezés. És a létezésből megint csak egy, ez pedig a Folyamat, ami a születéssel kezdődik, és a halállal befejeződik. Ez az, amit mi mindösszesen tudhatunk itt, a Földön.

– Persze tudhatunk sok minden mást. Amikor kevésbé vagyunk földhöz ragadtak, amikor énünket kevésbé láncolja a röghöz a megszokás és a félelem, akkor hajlamosak és képesek vagyunk látni, hogy ezen a folyamaton kívűl, hogy e folyamat előtt és után is van létezés.

– Csak félünk. Félünk, hogy mi van, ha kiderül, hogy mégsem? Mi van ha kiderül, az utolsó pillanatban, amikor már késő? Hogy mégsincs semmi, hogy mindez pusztán az elménk játéka volt? Ez valójában az igazi gonosz. Elhitetik velünk, hogy van tovább, és hogy nincs vége, és közben nincs tovább, és vége van. Vagy éppen az a gonosz, hogy elhiteti velünk, hogy ezt higgyük, és közben mégis van? Vagy ez az egész elmélkedés csupán a gonosz műve?

– Nem csoda, hogy olyan sokan eszüket vesztik ebben a fene nagy gondolkodásban. Eszüket és testüket is vesztik. Akárcsak a középkorban, az inkvizíciós intézkedések során, némi kínzást követően. Nem jó eltérni a megszokottól, hiszen az ad biztonságot. Az új gondolatok új kísértést hoznak, persze megértés is társulhat hozzá, de az a megértés, mégiscsak olyan lappangó fajta, mégiscsak ott van az a pici bizonytalanság, hogy mi van, ha mégsem igaz, mi van, ha tévedek? És aztán amikor arra gondolunk, hogy teljesen biztosak vagyunk ebben az egészben, majd az utolsó pillanatban kiderül, hogy az egész feltételezés volt csupán, hát az nehéz.

Nézte az embereket, ahogy nyargalnak az utcán, itt, a százéves házak között. Itt, a százéves, lebombázott, szétlőtt, aztán felújított, újraépített, és aztán megint szétlőtt és lebombázott házak között.

– Furcsa ez a valóság. Oly kedves, annyira szerethető és mégis annyira félelmetes. Annyira közeli és mégis annyira rideg. Elménk csalóka játéka ez. Hiszen ez a valóság is csak valóság, olyan, amilyen. Mi töltjük meg tartalommal. Mi töltjük meg érzelmekkel. Tőlünk érez ez a világ.

Ahogy a várost belengte ez a hársfaillat hosszasan, szinte az egész budai úton, szinte harapni lehetett, s aztán a Gellért-hegynél hirtelen, egy csapásra elmúlt.